†Ò†Hontalanul†Ò†
Lassan ballagok az út mentén,
Hontalan, egymagam; társam a szél,
A csend s a táj,
Ők kísérnek, míg szívem hazára nem talál.
Lábnyomom itt hagyom, a porban,
Hogy emlékezzetek rám, ha lent a Pokolban
Leszek majd, de soha nem imádkozzatok értem:
Azért kerülök Pokolra, mert megérdemlem.
Nem volt anyám, mégse bőgtem,
A halált is kiröhögtem.
Mit számít a szenvedés?
Abból sok jutott, jóból meg kevés...
|