†Ò†VÁMPÍRTÖRTÉNET†Ò†
4.rész
Apró kis patkánylábak surrannak el a sötétben. A fülke fehér falain grafitik ocsmány szövegei, amiket kamaszok firkáltak fel, s nagynak érezték magukat tőle; mocsok mindenütt: por, kiömlött olaj.
Valamitől ragadt a padló, a bakancsom olyan hanggal vált el a deszkáktól, mint amikor kitekerjük a ragasztószalagot.
Fura szag terjengett a levegőben, s megcsapott az Erő áradó sugárzása. Hihetetlenül hatalmas volt. Mintha végre meglett volna a Vlad Tepes által készített összes medál, az Egész kiteljesült volna… Rémisztő, de ugyanakkor jó is. Vagy rám nézve már semmi se lesz rendben?
Hát, előfordulhat.
Nyikorogtak a deszkák. És összeszorult a gyomrom. Újra.
Le lehetett menni az alsó rakodótérbe, egy kis lépcsőn.
A fakorlát recsegett, amikor megfogtam, és a lépcsőfok nagyot nyekkent. Összerezzentem a hangtól, s nekidőltem a vas válaszfalnak, hogy remegő lábam megnyugodjon.
Fura dolog a félelem. Mikor nem biztos, hogy kéne, akkor rettegünk a legjobban, ám ha van rá okunk, néha elfelejtjük. A képzelttől gyakran, a valóstól ritkábban félünk.
Én nem tudtam, mitől vagyok begyulladva. Hogy képzeltem-e valamit, éreztem-e – fogalmam nincs.
Mentem. Le, és nem néztem oldalra, se hátra, csak előre, a lábam elé. Nyekergett a lépcső, de végül leértem… Olyan bűz volt ott, amilyet soha nem éreztem. Felfordult a gyomrom.
Tétován lépkedtem a sötétben.
Patkányok.
Úristen, száz és száz patkány…
Bűz… És már tudom, mi: bomlásnak indult (emberi? állati?) tetemek szaga ez… a rémület és a halálvágy illata ilyen… Ragadós segítségkiáltások verődnek vissza a falakból, melyek az idő során elraktározódtak, beivódtak a hajó deszkáiba…
Bénító szorongás maró visszhangja járja át a rakteret…
Undorító.
A közelebbi sarokból jött a szörnyű bűz. Elindultam.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
