†Ò†A Vámpír éjszakája 2.rész†Ò†
Lassan sétáltunk a Hajnal utcában, a sarki építkezés mellett. A bőrszerkós srác szinte egykedvűen bámult maga elé, a felrepedezett betonra, és hallgatott.
Én is csendben maradtam. Minek hülye kérdésekkel zavarni valaki mást, meg olyan közhelyekkel, mint a „Mi a neved?” – „Ja, oltári, én meg XY vagyok.” – „Kell a számom? Okés, felveszlek MSNre!” – Csupa baromság.
Ha akarja, hogy tudjam a nevét, elmondja. Ha kíváncsi az én nevemre, kérdez. Ennyi.
Időnként koppant a bakancsa a betonon, de amúgy csend volt.
A sápadt fényű utcai lámpák megvilágították a srác arcát… Sápadt volt, és kicsit furcsa… olyan éles vonású, de azért szép. Az orr inkább sasorr, kicsit nagyobb, mint kéne, de nem vészes. A szeme enyhén dagadt volt, meg véreres, és valami… igen, apám erre a színre azt mondta volna, hogy hínárzöld.
Néha körülnézett, ilyenkor mintha álomból ébredt volna, kábának tűnt. A zöld szemek mélyén kétségbeesés csillant.
- Jól vagy? – a hangom beletépett a némaságba. Ő összerezzent. Rám nézett, de mosoly helyett grimasz sikerült.
- Aha, persze, semmi gáz. – azért ez nem volt teljesen igaz. Nyilvánvalóan baja volt, de…
Úristen, ötperc ismeretség után nem kérdezhetek rá. A nevét se tudom. Vagyis mégse hívhatom bőrszerkós srácnak, szóval menjünk bele a körbe.
- Mi a neved? – pillantottam rá. Az arcába akartam nézni, de elfordította a fejét.
- Laon… Laon. – Az arcomon látta a kérdést, amit inkább nem engedtem kicsúszni. Jobb, ha befogom, mert oltári nagy szám van.
- Nyugi nem ez az igazi nevem… De, jobb, ha azt nem tudja senki. – könnyeden mondta, mintha ovishoz beszélne. Oké, kemény. Erre vajon mit lehet mondani?
- Jó, oké. Nem vagyok hülye liba, de ez erős volt. Végül is, tökmindegy mi a neved… Oké, szóval tökmindegy. – háááát… a „nem vagyok hülye liba” kijelentés nagyképű volt.
Berekedt az összes beszélgetésre tett kísérlet. Olyan idiótán éreztem magam.
Befordultunk a Rosthy utca sarkán, és az emelkedőn mentünk tovább.
Ő megint a gondolataiba merült, én pedig hallgattam.
A bakancsok kopp-koppolása megnyugtatóan hatott, és már láttam a kocsifelhajtónkon a kis napelemes kerti lámpákat.
*
Oké, a testem valahogy sokkal nehezebb, mint a régi volt. Esetlen munkásruhaként csak úgy „áll” rajtam.
Régen hatvannyolc kiló voltam, tokkal-vonóval, és száznyolcvan centi.
Most meg…
Megpróbáltam felkelni az asztalról. Inkább lefordulásnak nevezném, amit műveltem, de lecsúsztam a falapról, és csak ez számít. Szarka fehér köpenye láttán a „boncasztal” jutott az eszembe, de csak belül háborodtam fel, a gyomrom nem ugrott meg, ahogy kellett volna. (A viaszbélés nyilván nyugisan szilárd ott, ahol a belsőségek lennének. Szemtelen módon szilárd.)
Végre földet értem. Sáros volt a padló. Vagyis, inkább így mondom, a padló sár volt.
Végignéztem a testemen. Igen, a testmagasság stimmelt. Kábé száznyolcvan centi. De lomhának és súlyosnak éreztem magam.
A ruhákat, amiket rám húztak, megismertem: a sajátjaim… szóval a sajátból származtak. Egy farmer, egy fekete póló, meg a fűzős, hosszúszárú bakancs. Persze több is volt rajtam, de az alsóruházatot az irodalmi firkálmányokban nem részletezik. Vagy igen?
Na jó, ez nem igazán lényeg.
Imbolyogva álltam a fehér kupola alatt. A Kalapos még mindig nem tette túl magát a szövegemen, és most próbálta eldönteni, mit is mondjon.
A Szarka valami elégedett vigyort próbált elnyomni, de nem jött be, láttam, ahogy a szája sarka a füle felé közelít. Nem’tom, mire jó neki, ha a Kalapos elbassza a dolgokat, de nem is igazán érdekel.
Tántorogva megindultam, és egészen jól mentem. Vagyis, jobban, mint vártam.
Persze, a Kalapos az ilyen teljesítményeket nem tudja tökjól honorálni. Most is csak nézett. Még mindig. Pedig szólhatott volna valami dicsérő szót.
Én nagyon komoly fazon vagyok, és komolyan is vesznek, láthatjátok. Ja, néha túl komolyan.
A csend kezdett kellemetlen lenni.
Krákogtam, és Szarkára pillantottam. Ő végre felállt, és beszélt.
És ezt mondta:
- A testet hamarosan megszokod.
- Hogyan hoztatok vissza?- okés, ez a kérdés volt a legfontosabb az összes közül, melyek most hirtelen felkavarodtak a fejemben (bennem; agyam…nem tudom, van-e.). Szarka kényelmetlenül feszengett. Be volt gazolva kicsit.
- Nézd, erről…lehet, hogy nem kéne beszélni. Én… nem akarom beleártani magam a Jó meg a Rossz dolgába. Kalapos… ez az ő projektje. – a „jó öreg csöves haver” káromkodott egy csavarosat. Szarka jó rákente a szart.
Egyre izgalmasabb fordulatok jönnek az este-éjjel? vagy valami más napszak? folyamán.
Kalaposnak kicsit több dolog van a kalapja alatt, mint kéne, ez tuti.
Ám most gyámoltalanul állt a fehérre meszelt kupola alatt, és némán gondolkodott. Nem jött be ez a bazi nagy titkolózás. Főleg, mert a testemről meg a lelkemről volt szó.
- Figyelj… oké, elmondom. – Kalapos felsóhajtott, és belevágott a történetbe.
*
A srác nem kérdezte a nevem. Köszönt, és úgy távolodott az utcai lámpák fényköréből, akár valami alvajáró.
Végül is, nekem tökmindegy, mi a baja. Bezártam a kaput, igyekeztem nem zörögni a kulccsal, nehogy felébresszem anyámékat.
*
Laon gyötrődve elhagyta maga mögött a főutca giccses fényáradatát. Bántotta a szemét a világosság. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
