†Ò†VÁMPÍRTÖRTÉNET†Ò†
2.rész
A büfés rám nézett, szerintem azonnal rájött, ki és mi vagyok. Vannak olyan halandók, akik felismerik a mitológiai lényeket: a banya, aki Naszát ápolja, és ez a fickó is, közéjük tartozik. Nem sokan vannak, de azért előfordulnak. Pakson biztos lesz még néhány.
A tag intett, hogy minden rendben, várjak egy kicsit. Bólintottam, és akkor vettem észre, hogy a részeg tata sokkal közelebb került hozzám, mint amikor leültem.
Szakadt, rongyos és dohszagú volt az egész ember, a szemében meg valami félelmetes kifejezés villant, csak a másodperc töredékéig, de én kiszúrtam. Ösztönösen arrébb húztam a bárszékemet. Ő elvigyorodott, és megszólalt, meglepően tisztán beszélt:
- Kislány, merre jár ilyen későn? – a hangja mélyen csengett, olyan nyalizós beütéssel.
- Az nem igazán tartozik magára, nagypapa. – néztem rá. Még szélesebbre rándult a vigyora. Taknyon csúszós stílusa idegesített. Ráadásul megijesztett.
- Értem én, kislány. Ha valamit nem kötnek az orromra, akkor biztosan nincs is szükségem rá, hogy tudjam. De azért kíváncsi lehet az ember, nem?
- Lehet. De késő este egy lebuj közepén nem túl jó annak lenni, tata. – le kell szállítanom magamról a faszit! Minél gyorsabban. Az agyam zakatolt, de nyugodtnak igyekeztem látszani. Ez a manus gondolkodóba ejtett. Vajon ő is tud rólam valamit? Látja rajtam, mi vagyok? – Kiülhetett az arcomra ez a kis gondolatmenet, mert a vén trotty újra nekem nyomta a dumát:
- Ne idegeskedjen, kislány, csak nincs baj? – rettentően közel, a mellettem álló széken terpeszkedett. Önelégült pofát vágott, cigit halászott elő a zsebéből, és rágyújtott. Válaszra nem méltattam. Vagy öt percig csendben maradt.
Nem bírom a dohányfüstöt. Kaparja a torkom, és köhögnöm kell tőle. Elnéztem az öreget, és a kabátom alatt megszorítottam az ezüstkésem nyelét. A hideg fém csillapító hatással volt rám, idegeim lehiggadtak. Ha kell, használom is a kést. Gyanús ez az ember.
- Hé, Benjamin! – szólt az öreg a büfésnek, kifújva a füstöt. Az felpillantott az itallapról, melyet eddig elmélyülten tanulmányozott.
- Ne segítsek azt a ládát visszacipelni a helyére? –kérdezte a tata. Valami raktári ládáról volt szó, amiben piát szállítottak. Benjamin elmosolyodott, aztán biccentett az öregnek. Ketten fogták a cuccot, és elindultak a pályaudvar másik oldalára, vagyis ki a látókörömből. Hirtelen egy vészcsengő csengett fel az agyamban, ritka rossz előérzettel. Ha egy nyomulós öreg elhívja a pasit, akivel beszélned kell, az tutira nem normális.
Leugrottam a székről, és minden feltűnés nélkül kiléptem a büféből. Jólesett a friss levegő a kocsmai bűz után. A pálya kihaltan ácsorgott a sötétben –sehol senki. Benjamint meg az öreget sem láttam. Tudtam, hol van a raktár, úgyhogy elindultam felé.
Megpillantva az ajtót, belém villant a felismerés, mely már amúgy is körvonalazódni kezdett a fejemben. A küszöbre ejtett láda kettérepedt, s időbe került, mire elrugdostam az útból. Belépve hallottam meg a dulakodás zaját.
A tata meghökkentően erős volt, falnak nyomta a büfés csávót és sec perc alatt belédöfte a kezében fénylő tőr hegyét. Ormótlan, brutális fegyvert használt. Benjamin, összerogyott, mint a rongybábu, levegőért kapkodott, nyögdécselt.
Előszedtem a pengét, még a raktár felé, most a kezemben lapult.
A nagyapó felém fordult és valami nyihogós, nyúlós röhögésben tört ki. Erre visszaröhögtem rá, megmarkoltam a késemet, s bal kézzel vállba taszítottam. Nem várt ekkora erőt tőlem, kissé nagyobbat löktem rajta, mint ő szerette volna. De nem érte így se valami nagy támadás. Felugrott, a pengéjével felém vágott, gyorsan, pontosan és kiszámított mozdulattal.
Mondhatnám azt is, csak a szerencsémen múlt. Ösztönösen elrántottam magam, így a levegőt kaszálta a fegyver. Dühös szitkozódást mormogott. Térdbe akartam rúgni, de túlságosan lebecsültem a reflexeit. Elkapta a surci szárát, izomból megcsavarta – a padlón kötöttem ki, négykézláb, háttal neki.
- Na, kislány, ez még kevés!
- Dögöljön meg, papa! –kiáltottam vissza neki. Ha a kés telibe talál, akkor nyekk nekem. De a büfésben maradt még annyi erő, hogy elpöckölje az öreg keze ügyéből, így az pusztán a két karját használhatta. Éreztem, ahogy minden tartalék erejét beleadva a földre akar nyomni.
- Azt lesheti, papa! – A surci most kiválóan beletaposott a combjába, mire hátravágódott. Felszökkentem, s az eddig markomban szorongatott kést az öreg mellkasának hajítottam. Száz pontos dobás volt.
Nagyapó térdre rogyott, a kést próbálta kihúzni magából, tátogott és nyöszörgött kínjában. Fröcskölt a vére, szerteszét. Hörgött, mint akit fojtogatnak. Öt percig tartott haldoklós magánszáma, aztán törölve lett az Élők Műsorából. Végignéztem, aztán valahogy a hátára fordítottam a hullát, és kifeszegettem a késemet a szívéből.
Benjamin még élt, de ő sem húzhatta sokáig. A tüdejét járta át a nagyapó kése, világosan látszott, meddig bírja még.
Leültem mellé.
-Kérem, mondja meg, amit tud az Erő-medálokról, talán még van valamennyi ideje. –mondtam neki.
Bólintott.
-Figyeljen, én… tudok két névvel… szolgálni maguknak. Az… egyik egy ügyvéd… a gimnázium épületével szemben van az irodája… Fejérváry Imre … A másik meg… orvos… Az új SZTK-ban dolgozik, az ambulancián… Soós Dániel.. mindkettejük medálos… ugyanabban az emeletes…házban laknak… a Kodály Zoltán… utca XIII-as számban… a másodikon… - arca megvonaglott. Merev, béna testén áthullámzott a fájdalom, jó sokáig szenvedett.
Végre meghalt. Arcán csúf grimasz, üveges tekintettel bámult a semmibe. Véres volt, a raktár falán foltokban száradt a sok vörös tócsa.
Le kell lépnem, lehetőleg most, mert ha elkapnak, az kissé gáz.
A Táncsics Mihály utca emeletes házai mellett bandukoltam vissza a körforgalomhoz, véres kezemet mélyen a zsebembe csúsztattam. Seni, Xenne és Ax a Coop kirakata előtt állva vártak. Arckifejezésem elárulhatott egyet, s mást, mert így fogadtak:
-Mi történt?
-Valaki tudja, hogy mi folyik itt. És nem lelkesedik az ötletünkért. Olyan embereket használhat, akik felismernek minket. A pályaudvaron egy ilyen tag kis híján kinyírt. Két nevet szereztem, akiknél medál lehet.
-Vadásznak ránk?- pillantott körbe Seni.
-Vadásznak. Nem is akárhogy. Egy profi gyilkos fazon majdnem megakadályozta a büfést abban, hogy elmondja nekünk a tippjét.
-Óvatosnak kell lennünk, srácok. – szólt Ax. – Tegnap a succubulusokat valaki célirányosan Naszára küldte. Ebben biztos vagyok. A városban van egy tag, akinek marhára nem lenne jó, ha mi megsemmisítenénk a medálokat.
Miután visszatértünk a motelbe, a két címen gondolkodtunk. Azaz Ax gondolkodott, én néha közbevetettem egy-két dolgot, Xenne teát főzött, Seni meg ott sertepertélt körülötte.
Ax utálta ezt. Mármint, hogy tétlenül ücsörög és gondolkodik, mikor feladata van. Azt se díjazta, hogy én verekedhettem nagypapákkal meg klimaxos pasikkal, miközben ő terveket kovácsolt a továbbiakról.
-Ax, figyelj, miért nem megyünk el a két címre? Két medállal több. Mellesleg talán kiszedsz valami infót más medálosokról belőlük. –kérdeztem tőle.
-Nem lehet. Rá kell jönnünk, mi a franc állt be a képbe. Tudnom kell, ki akarta kinyíratni a büfést. – a hangja tök idegesen csengett. Tovább lágyítgattam:
-Ne emészd magad, jó? Azzal csak a hangulatot teszed tönkre. Ismerlek pár száz éve, szóval gondolom, hogy nincs más vágyad, mint eldzsanni ahhoz a két faszihoz. Mér’ ne?
-Már hajnalodik.
-Tök sápadt vagy. Mikor ittál vért utoljára?
-Régen. De…
-Ki kell mozdulnod. Megpenészedsz itt.
-Nyugi van, hé! Lassíts már egy kicsit, oké? Mikor csöndben vagy, akkor is el tudod terelni a figyelmem, de ha dumálsz… - a homlokára csapott, jelezve, hogy totálisan üres belül.
-Jaj, már! Nélküled sehol nem tartanánk, meg egyébként is, megéltél hét évszázadot, szóval valamennyicske eszed csak van. Különben meg hogy terelem el a figyelmed, ha befogom? – ez tök ártatlan kérdés volt. Tényleg. Mindenféle hátsó szándék nélkül.
Oké: azért jó lett volna meghallani a választ is, de sajnos épp akkor csörrent meg Ax mobilja, úgyhogy cseszhettem.
-Nasza üzenetet küldött.
-Mi van? Nasza? – sosem lehetett rávenni az SMS-pötyögésre őt, tehát ez meglepett.
-„Gyertek ide”- olvasta Ax. Az arca elkomorult. – Valami baj van. Érzed az Erő részecskéit? Szinte csípik a bőröm.
-Igen. A körforgalomnál figyeltem fel rá. Egy fazon nagyon kavarja a dolgokat. Totálisan nem rokonszenvezik velünk.
- El kell mennünk a Rosthy utcába. Most azonnal. – Axban felcsapott a „harci kedv”. (Végre.) Most felpörög a banda, és minden gond megoldódik… Reménykedem benne. Hiszen úgyse tud így rájönni a „főnök”, hogy ki mozgatja a szálakat. Nincs semmi infónk róla. Gőzöm sincs, miképp akarta Ax megfejteni a rejtélyt. Csak úgy hasból kivágja, hogy ki kever?!
Az utca kihalt. A horizonton már látszik a széles, vörös csík, ami egyre kúszik felfelé. Gyorsan trappolunk fel a meredek úton, a 19-es házig. A zöld kapu nyitva áll, pedig a boszorkány mindig gondosan bezárja. Ez nem stimmel. Köznapian fogalmazva: szar van a palacsintában.
A bejárati ajtót betörték, brutálisan. A fa ajtó szinte szálkákra szakadt. Beléptünk a házba, de ügyeltünk, nehogy zajt csapjunk.
Megrémített a csend. Komolyan, ijesztőbb volt, mintha ezer succubulus ordított volna egyszerre. Ismerős szag terjengett a hideg, áporodott levegőben. Vérszag.
Ax a késére csúsztatta a kezét. Nagyon nem tetszett neki ez az egész. Nekem se.
Benyitottam egy ajtón, s a konyhában találtam magam. Romokban hevert a sok bútor, törmelékeik, fa- és porcelándarabok ropogtak a talpam alatt. Régi rongyok cafatjait dobálták szét a helységben, itt-ott sárfoltok színezték a padlót.
Hirtelen megragadtam Ax karját.
A padlón, bútortörmelék alatt a boszorkány teste hevert, összetörve, véresen. Rohadtul elbántak vele. A karja és a nyaka természetellenesen kicsavarodott, szeme a semmibe nézett. Megölték.
Szinte egyszerre indultunk Nasza priccséhez, a ház hátsó részébe. Azt hiszem, amit ott láttam, soha nem tudom elfelejteni.
A priccseken misztikus lények hullái feküdtek – mindegyiket a megfelelő módon ölték meg. Naszát nézve lebénultam. A vámpír ott feküdt, fakó arccal, a száján felbugyogott zöldes vér lecsorgott a padlóra. Szemei örökre megvakultak. Hegyes nyárfa karó állt ki a szívéből, átjárta a testét, a hegye átütött a hátán. Kíméletlenül kicsinálták. A priccs mellett összetört telefon maradványai szétszórva a kövön.
Ax karjába kellett kapaszkodnom, mert különben elájultam volna.
Persze, a halál mindig benne van a pakliban, ám sosem szól előre. Bármikor meghalhatsz, előjelek nélkül, hirtelen vagy lassan, fájdalmasan, esetleg boldogan. Felkészülni nem igazán lehet rá.
Naszát nézve sejlett fel előttem, hogy ez a cél veszélyes, sőt, halálos is. Persze ennek eddig is tudatában voltam, ám most fogtam fel igazából. Itt már nyíltan, ellenféllel játszottunk, s ő, úgy látszik, ismerte a lapjainkat. Kellemetlen helyzet.
Ax nem akart nappalra a banya házában maradni, és én se nagyon, szóval elhúztuk a csíkot.
Újra besötétedett. Paks nyugodt és csendes, néhány lázadó kamasz firkál a rendőrség mocskos épületének falára. Eltép egy Suzuki az úton, lámpái végigszántják a sötétséget, megvilágítják a városházát egy pillanatra, s minden feketeségbe borul – megint.
Xenne értetlen szemekkel néz rám, ahogy a motel bejáratánál dekkolunk. Elmondtam neki Nasza halálát. Azt, hogy valaki ismeri a terveinket, a döntéseinket – tulajdonképpen egész személyünket. Látom a pillantásában, hogy ő vakon bízik Axban és a szerencsénkben. Ám nem elég szilárdan. Valójában e percben jobban örültem volna a teljes lázadásnak, a háborgásnak, a hitetlenkedésnek és Ax szidásának. Mert nem értettem egyet a főnök megoldásával, aki befalazta magát a szobába, gondolkodott ezerrel- eddig eredménytelenül.
Éreztem, túlteng bennem az energia. Csinálnom kell valamit. Nem vagyok képes itt gunnyasztani, amíg ki nem nyírnak. Elhatároztam, önállósítom magam, s lelépek pár órára. Ax harmatgyenge taktikája rendesen felspannolt – ezért akartam Xenne-t megnyerni magamnak. Ha ketten mondanánk Axnek, hogy CSINÁLJ MÁR VALAMIT!!!, akkor végre megmozdulna. Bár igyekszem nem önfejű, dilis szőke libának látszani, akkor is ott motoszkált az agyamban egy kis hang: „Én jobban tudom!”- s nem hagyott nyugton. Mert igaza volt. Vámpír vagyok, könyörgöm! Nem a pancsolós kislány, akinek elmagyarázzák, miért is kell a fenekén ücsörögnie. Ráadásul nőből készültem, szóval a pasik tehetetlensége oltári módon bosszantott.
Xenne didergett mellettem. Nem a hidegtől. Tudtommal bírta Naszát. Talán több volt köztük, mint barátság. Szívesen megvitattam volna vele a helyzetet, de e pillanatban csak sajnálni lehetett őt. Mellesleg soha életemben nem álltam nagy vigasztaló hírében, attól tartottam, ha megszólalok, egyenesen elbőgi magát.
A Táncsicson ballagtam, néztem a nagy szürke emeletes házak tömbjeit. Mellettem leköpdösött, mocskos padok sora haladt, egy-egy hajléktalan nézett végig rajtam becsmérlően, részeg, kormos ábrázattal.
Egy konkrét házat kerestem, a házsor legutolsóját.
Az egykori üvegajtó szürke-barna maradványa mellett kibelezett kaputelefon lógott – szomorkásan világított a kijelző, persze hibásan és törötten. Bár az ajtó be volt zárva, egyszerűen átléptem a kereten, az üveg helyén. Üresen kongó lépcsőház tárult elém, visszhang hullámzott keresztül a csenden. Néha halk roppanás a surcim talpa alól: üvegcserepek borították a követ. Megtépázott plakátok csíkjai lengedeztek szerencsétlenül a falakon, mindenféle, évekkel ezelőtti filmek és színdarabok bemutatói lehettek. A postaládák tömötten bámultak rám, újságok szakadt cafatjai kandikáltak ki belőlük. Rég nem érkezett friss szám, s senki sem vitte fel a maga postáját. Tökéletesen elhagyatott helynek tűnt a ház.
Elindultam a lépcső felé. A korlát fájdalmasan megreccsent, ahogy rátettem a kezem, így inkább elengedtem. Lassan jártam emeletről emeletre, ám egy lelket se találtam sehol. Átkutattam a lakásokat és a szobákat, azonban teljesen eredménytelenül. A lakók elhagyhatták otthonukat, valószínűleg sietve, mert rendetlenség uralkodott mindenhol.
Végül megtaláltam a lakást, amiért idejöttem: a Hunyadi-korban ismertem egy Látót – olyan üveggömbös-jóslós Látót-, akinek egy leszármazottja élt itt, aki örökölt valamicskét az ős tehetségéből. Nem számítottam rá, hogy őt magát találom meg személyesen, de pár jelet vagy üzenetet hagyhatott a lakásán, amiből továbbindulhatok.
Az ajtaja résnyire nyitva állt, kopott faborítása beszakadt, festék mállott róla. A lakásban enyhe doh- és füstölőszag, régi könyvlapok illata terjengett, piszkos, foszló szőnyegek hevertek gyűrötten a padlón, a régi parketta felfeszegetve csúfkodott.
Benyitottam egy ajtón – a konyha tárult a szemem elé, szétfolyt, penészes ételmaradékok, egy asztalon felejtett teáskanna, amiben erjedt tea bűzlött. Mosogatórongyok szétdobálva a kövön, kapkodás és sietség jelei. A férfi, a lakó bizonyára gyorsan hagyta el otthonát – mint a Látók zöme, akik ismerték a vámpírtörténelmet. Láthatatlan ellenfelünk erősebb, mint mi, s elüldözi a segítőinket, a vakok is láthatják. Plusz semmit se tudtunk róla - ember vagy halhatatlan? Oka van minket öldösni? Konkrét tervei vannak? Dűlőre jutunk vele valaha? Meg tudnánk egyezni, vagy despotikus hatalmat akar? Egyáltalán: a medálokra is igényt tart rajtunk kívül?
Kínzó ez a tudatlanság.
Ekkor neszezés szűrődött át a behajtott konyhaajtón. Nem is neszezés: egy vasalt bakancs dobbanásai.
Összerezzentem. Szerintem az adrenalin az egekig szökött a testemben, s máris a kis ezüst pengéért nyúltam. A léptek közeledtek, célirányosan ide. Bár sötét volt, remekül láttam, s felkészültem a dobásra. Ujjaim közt a kés hegye csúszott izzadt tenyeremtől, kissé aggódtam, hátha kicsúszik a kezemből a döntő pillanatban.
Dobbanás. Még egy. Újabb. Kimért, jellegzetes lépések.
Egy másodperc töredékéig azt hittem, eltaláltam, de nem. Ám ez a pillanatnyi tétovázást az árny csodásan kihasználta. Sebesen mozgott, akár a villám. Alig láttam, s legalább arra rájöttem, mielőtt a falhoz lökött, hogy nem ember. Borzalmas fájdalom hasított a bal vállamba, lebénult a karom tőle, teljesen.
Késem elrepült a támadóm feje mellett, s most a konyha túloldalán hevert. Nem érhetem el, s sajnos a telekinézis csak a mesében létezik, szóval cseszhettem.
Az árnyék lélegzetvételnyi időre megállt, így végigpillanthattam rajta. Elsőre a hosszú, szőke hajat szúrtam ki, aztán a magas, karcsú, inas alakot. Áttetsző, hideg zöld szemei rám szegeződtek, lenéző, gúnyos tekintettel – kiprovokáltak belőlem egy rúgást a szépfiú gyomrába, ami talált, csak erőtlenül.
Sikerült visszakapnom a lábamat, mielőtt kicsavarhatta volna, de nem jött ki a lépés – ő megelőzve az én támadásomat, a torkom felé nyúlt.
Nem akartam megszorongattatni vele a nyakam, valahogy igen esetlenül átlendültem a háta mögé, kicsavart helyzetben értem földet.
A Zöldszemű megfordult, sokkal gyorsabban, mint vártam. Nemhogy ember nem lehetett, még vámpír se igazán – rémisztő sebességgel mozgott.
Fekete, hosszú bőrkabátja azonban akadályozta, s óriási mákomra, belegabalyodott. Sajnos ez sem tartotta fel.
Épp a késem után vetettem magam, s ujjaim már érintették a markolatát… a szemem sarkából láttam, ahogy kezében megvillant egy díszes, különös fényű áldozati tőr.
Succubulus – hasított agyamba a felismerés. Rettenetes ellenfél minden démon, de a succubulus talán a leghatalmasabb közülük; ilyenek csinálhatták ki Naszát is. Ravaszak és kiszámíthatatlanok, mindemellett a legkiválóbb harcosok közt tartják őket számon.
A démon elvigyorodott, s felém sújtott fegyverével. Ijesztésnek szánta, de kicsit se hatott meg vele: rohadtul nem érdekel, ha meghalok – hála vámpírneveltetésemnek. Az viszont igen, ha ez a pofa úgy intéz el, hogy meg se rendezem a nagy egóját.
A tőr hegye fél méterrel elkerült. Bárki mondhatja rám, őrült vagyok, azonban be kellett szólnom a szépfiúnak:
-Kevés vagy, apukám! Tudsz mást is az egójáratáson kívül?- késemmel egyenesen a bordái közé céloztam, ám örök peches létemhez méltóan elbénáztam. Asszem, még fel is röhögött a tag, amikor kis híján elvágódtam.
Utálok tehetetlenkedni. Meg szerencsétlenkedni is. De a succubulus valahogy beletaposott az önbizalmamba.
A konyhaasztal megsínylette mind az ötvenöt kilómat: nyekkenve szétesett, amint belekapaszkodtam. Egy-két szemét szálka belefúródott a tenyerembe.
A démonsrácnak elege lett az ovis harcból: könnyed mozdulattal rámarkolt a tőrére, s felém siklott, veszettül gyorsan. Elvesztettem a fonalat, s csupán arra eszméltem fel, amikor a tőr éle a bordáim közé vágott. Zsibbasztó, kínzó, égető fájdalom villámlott át a testemen, a térdem megroggyant. „Most vagy soha”- fohászkodtam magamban, s az én karom is lendült, az ezüstpenge sziszegve suhant a levegőben, egyenesen a Zöldszemű szívének tartott, csakhogy abban a pillanatban, mikor a mellkasát át kellett volna döfnie – kőkemény páncélba futott. Koppant, kicsorbult, s elgyengült kezemből a földre hullott. A lábaim felmondták a szolgálatot, szépen lerogytam a penészes konyhakőre. Ideges hullám csapott át rajtam, aztán a lüktető sebből szivárgó zöldes vérem látványa betette a kaput.
Elterültem a padlón, egy ideig bámultam a szépfiú mocskos vasalt bakancsait, a szemébe is belenéztem – az hidegen, zölden foszforeszkált a sötétben.
Éreztem, amint tudatom apránként elpárolog. Mintha lehúzták volna a redőnyt, úgy borult a világtalan feketeség az agyamra. Az utolsó hang egy roppanás volt (a késem törte ketté a démon), aztán többé se kép, se hang.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
