†Ò†VÁMPÍRTÖRTÉNET†Ò†
1. rész
Nem számoltam a tag gyorsaságával.
A pofon egyenesen kiütött: a székből, ahol eddig ültem, a kopott, karcos, mocskos padlón kötöttem ki. Elterültem, mint a döglött béka.
A pasi zihált, akár valami vadállat, és védelmezőn markolt egy kicsi, fényes tárgyat a nyakában. Oké.
Leszarom, nem érdekel, bármit csinál is a hapsi, akkor is elviszem innen az a rohadt medált. Szépen kértem, de ez a manus rettenetesen felpörgetett. Egyedül lakott ebben az istenverte porfészekben, a lefutott paksi K&H bank fölött – ami rég tönkrement. Senki sem hallaná meg, ha kicsinálnám. Bár Ax akadékoskodott, hogy ne tegyek semmi ilyesmit, ami elkerülhetetlen, azon át kell esni minél hamarabb.
A csizmám szárában tartott ezüstkés most marha jól jött. Előhalásztam, igyekeztem nem feltűnően nyúlkálni a csizmába. Az idegbeteg fazon eközben az ajtó felé oldalazva próbált kikerülni. De nem jutott túl messzire.
-Állj meg, öreg. – néztem rá. – Vége a játéknak!
A penge megcsillant az ujjaim közt, erre ő torkaszakadtából üvölteni kezdett. A fal mellé ugrottam, a sarkam nekitámasztva tartottam egy kis hatásszünetetet – majd elrugaszkodtam, egyenesen a fickó nyakát célozva meg. Kissé hosszúra nyúlt másodperc következett, szinte lassított felvételként láttam a szemeiben megjelenő félelmet. Nem tért ki előlem, nem húzódott félre, állt, mint aki lebénult. Üresen bámulta az ezüstpenge hegyét. Teljesen kifejezéstelen arca meglepett.
A kés talált, s ő hörögve hátrazuhant. Egy rongyos, piszkos szőnyegen terült el, vérével pazar mintákat festett a szürke szálakra. Haláltusája kábé ötperces lehetett. Vonaglott, a szeme körüli erek megdagadtak, aztán lassan a padlóra bukott a feje, szemei szinte ijesztően mereven szegeződtek a penészes, kopott plafonra.
A medál, amiért meghalt, ott volt izzadt tenyerében, s még most is megbotránkoztatóan vidáman csillogott, a gazdája vérével összekenve. Meleg, bársonyos fénye azonban ócska álca volt: hiába zártad a tenyeredbe, hideg maradt a fém. Hideg, szervetlen és nem tudtad hasonlítani semmi máshoz. Mert ilyen nem létezett azon dolgok közt még egy, mik körülvettek.
Ax nem értette félre a vak almáskofa dumáját. Tényleg az eddigi legerősebb medállal akadt most dolgunk, mióta a városban vagyunk. Persze ez még kevés a célunk eléréséhez.
Az ezüst nyakék totál olyan, mint amilyennek elképzeltem: kicsiny, kígyófej forma zöld smaragd berakással. Ahogy hozzáértem, éreztem benne a sokmillió proton és elektron jelenlétét. Az ezüst vezeti az Erőt, ami ezekből a részecskékből táplálkozik.
Felvettem a halott pasi nyakából a lánca fűzött kígyófejet. Sürgősen a banda bunkerébe kell vinnem a cuccot.
A paksi főutcán bóklászva nézegetem a giccses neonfeliratokat, a kirakatokat, melyeknek fényei bántón világítanak a szemembe. Bár kihalt a város, a lakosság legalja azért még itt jár: hajléktalanok, akik elvesztették mindenüket, s most „Fedél nélkül” című lapjukat próbálják rád sózni; alkesz fazonok, ők valószínűleg épp a sok piától dőltek ki, itt-ott elterültek a járda szélén; tinik, akik falakra firkáltak, azt hajtogatták, mennyire öngyilkosok akarnak lenni, s néha tényleg azok is lettek. Az egész főutcán vonultak ezek a kis klikkek – ordítozva, sírva vagy nevetve, de mindenképp a lecsúszott fajtából.
A sötét égbolton egyetlen csillag se ég, felhős, fülledt őszi este van, ami, bár meleg, akkor is dermesztően hűvösnek érzed. Bőrkabátom szárnyait lobogtatja a szél. Én tulajdonképpen nem érzem a külső hőmérsékletet, és a testem különben is alkalmazkodik a környezethez, így nem fázok, és sosincs melegem. (Ami egész jó, mert nem kell évszakokhoz alkalmazkodva öltöznöm…) A fekete, térdig érő kabát alatt szintén fekete top és necc harisnya, valamint egy szürke színű miniszoknya van rajtam, ezt az összeállítást a már ismert magas sarkú, hosszúszárú csizmával toldottam meg.
Elment mellettem néhány magát nagyon keménynek képzelő divatrocker csajszi, rögtön tudtam, hogy rendesen be vannak baszva. Jól megbámultak, az egyikük valamit súgott a többinek, és irtó hülye vihogásban törtek ki. Hosszú pályafutásom során ezt rühelltem a legjobban: lenézni és kiröhögni azokat, akik mások, akik eredetiek és akik fel merik vállalni a divattól független ízlésüket. Ez olyan dolog, ami diszkriminációnak minősül. Undorító. Nem is beszélve arról, hogy talán nem ér az illető annyit, mint az, akit megítél. Ítélj meg te is, Olvasó, de ezt meg kellett torolnom.
Előszedtem a legördögibb vigyoromat, ami csak tőlem telt, szembefordultam velük, és roppant elégedetten bemutattam nekik.
-Az olyan kis szemetek, akik kiröhögik azokat, akik hisznek valamiben, bele kéne fojtani a Dunába, nem? – a csajszik ledöbbentek – amúgy is elég IQ light lehetett mindegyik- és apró fáziskéséssel kezdtek el keménykedni nekem, aki addigra régen leléptem, lazán, mint a takony.
A Végállomás motelt keresem. A paksi Duna Hotel egyik félresikerült maradványát, betört ablakokkal, villogó, rikító neonfeliratokkal, összegrafitizett falakkal, szeméttel és mocsokkal. A 106-os szobába fészkeltük be magunkat három napja, miután beláttuk, hogy hülyeség padlásokon kuksolni, és bujkálni a napfény elől. Egy rakás dohos lyukat végigjártunk, mire megszületett a motelszoba-ötlet. De hát ez van.
Az úton elhúzott egy-két autó, lámpáik fénye megvillant az ékszerkirakat-beli arany karkötőkön, amiktől kirázott a hideg. Ismeritek a sztorit: egy vámpír azonnal meghal, amint ezüst ér a bőréhez – és csak ezüst pisztolygolyóval lehet lelőni – de ez egy baromság. Igazából az ezüst az egyedüli fém, mely nincs semmilyen káros hatással az auránkra. A bronz például megremegteti ezt az energiaburkot, az arany pedig egyenesen égeti. Ez a védőréteg a belső energiánkkal táplálkozik – mikor olyan környezetbe kerülünk, ahol a testünk lehűl, szinte a nullával egyenlő – ha az aurát valami ártalmas kisugárzás éri, akkor nem véd többé a levegőben terjedő számtalan Erőrészecske ellen. Az ritkán fordul elő, hogy meghalunk az ilyen helyzetben, de nem kizárt.
Végre a motel bejáratához értem. Az ajtó keretéről lepattogott festék, penészes ablakkeretek látványa, kopott autók a parkolóban, reménytelen szomorúság, végtelen reménytelenség fogadott. Beléptem. Ebben az előtérben várt néhány emberke, mélabúsan gubbasztottak a rongyos fotelokban, maguk elé bámultak- csak néztek, és nem láttak semmit. Olyan lecsúszott fazonok voltak, akiknek már tökmindegy. Mert csak az ilyenek haladtak keresztül Pakson, mióta az Atomerőmű lehúzta a rolót. Munkát kerestek, néha kaptak, néha nem. Pár napot töltöttek itt, aztán felmarkolták szegény csóró létük utolsó darabkáit, és újra felhajtottak az M6-os útra.
Paks elnéptelenedett – a munkanélküliség elűzött mindenkit. Láttam, ahogy kilométeres sorban húztak el a lakók autói a kopott „Paks” tábla mellett – vagy délre, vagy északra, mindegy merre, csupán jussanak távolabb innen- ez a gondolat keringett az anyákban, akik nem merték gyerekeiket iskolába engedni itt; az apákban, kik családjukat féltették; s a megzavarodott fiatalokban, ők az élet útjai közt totálisan elveszve tapostak a gázpedálra. Menekültek, bár azt se tudták, mitől. Futottak, s az senkinek nem jutott eszébe, hogy szembeforduljon a viharral. De hát: emberek voltak, s én nem vártam tőlük semmit. Vámpír létem nem engedte volna a hátra arcot. Harcolni kell az életben, s ha a valóságban a fegyverért nyúl valaki, akkor addig tartsa is kézben, míg győz vagy meghal.
A portás a helyén ült, és zordan járatta a tekintetét körbe a mocskos helységben. A füléből két karika lógott, a szemét – bár természetesen pasi volt – ördögien kifestette (akár Marilyn Mansonnak is elment volna). Fülében apró fülesek, melyeknek drótjain keresztül valami nyálzenével tompította az agyát. Nagyon patkányszerű volt. Ritka ronda. Fehér ingben feszített, fekete bőrkabátot terített a széke háttámlájára. Azt hitte magáról, hogy rohadtul jó srác. Tegnap például rám kacsintott, és várta, mikor esek össze félájultan a gyönyörűségtől. Persze hiába.
- Hello, kisfiam. – néztem rá. – a 106-os kulcsot kérem.
- Csá. –lesülhetett volna a képéről a bőr, amikor kimondta a következőket. –Ráérsz holnap este?
- Bocs, már foglalt vagyok, patkány. –ki akartam venni a kezéből a kulcsot, de a hülye elrántotta előlem.
-Csak egy este…? – nyávogta, nagyon szívdöglesztőnek szánt hangon, s olyan képet vágott hozzá, mint egy ovis, aki épp az óvó néninek hízeleg.
-Tudod, mikor. – elkaptam a csuklóját, s erősen megszorítottam. Összerándult az arca elég rendesen. Ekkor fogtam magam, és besétáltam a srác pultja mögé – lassan és a tőlem telhető legkecsesebb mozdulatokkal. A portásgyerek valami megszállott lehetett, mert le nem vette volna rólam a szemét. A kulcsom még mindig nála volt.
Nem szeretem, ha egy halandó úgy néz rám, akár valami fiatalka bigére. Főleg, ha egy ilyen nyálpofa. Öt évszázad, az öt évszázad. Annyi, amennyit egy közönséges, mezei nyáladzó kisfiú nem érhet meg.
Meglendítettem a csizma sarkát, s a legkényesebb testtája felé rúgtam – asszem még a feje is belezöldült egy kicsit. A kulcs a padlóra hullott. Felszedtem, s még egy utolsót mosolyogtam az összegörnyedő hülyegyerekre.
-Nagy barom vagy, kisfiam. –közöltem vele, ez betette a kaput nála.
Ezek után felslattyogtam az első emeletre, lazán kinyitottam az ajtót és a többieket vártam, kezemben a medállal.
Xenne hamarosan megérkezett. A városban járt, mindenféle gyanús alakokat kérdezett ki, persze a medálok ügyében. Totál látszott, hogy hullafáradt. Xenne-t amúgy ismertem, mióta csak megszülettem, valamikor Hunyadi Mátyás korában. Együtt nőttünk fel, mi voltunk csajok a bandában. Persze álnév alatt futottunk mindketten – milyen gáz, ha az embernek középkori magyar névvel kell bejelentkeznie bárhová a mai világban... – együtt is váltunk vámpírrá. Hozzá kell tennem, nem sokat változtunk ötszáz év alatt – mindmáig tizennyolc évesnek néztünk ki, enyhén sápadtan.
-A többi?- nézett rám a csaj. Hasonlóan öltözött, mint én, de a csizma helyett surcit húzott.
- Seni nem jelentkezett már órák óta, Nasza egy órája hívott, Ax meg… Ő meg biztos tudja, mit csinál. –jelentettem. Ax volt a banda agya – mellesleg olyan pasi, akit el nem tudnék képzelni magamnak. Alacsony, sznob küllemű srác, barna tüskehajjal, kerti törpéhez méltóan egy számmal nagyobb fejjel, mint kellene… Nem az esetem. Mellesleg minden nőt szellemileg elmaradott libának képzel – tudod, egy lány se csípi, ha ezt gondolják róla, még ha tényleg az is.
- Értem. A cucc? – Xenne lerogyott egy székre. Barna haját összefogta, barna szemei most is élénken csillogtak, bár fáradt volt. A szék karfáján dobolt az ujjaival, közben valami Marilyn Manson számot dúdolt – neki mindig valami melléktevékenységet kellett végeznie, amikor koncentrált. Hogy miből fakadt ez nála? Azt én nem tudom.
- Megvan, csajszi. - válaszoltam a kérdésére. - A tagot ki kellett nyírnom, mert már annyira megőrült tőle, hogy nekem ugrott volna. Az a vén banya tegnap éjjel, a piacnál nem tévedett. Tényleg a fél város züllött. Félnek. Csak az a gond, nem tudják megmondani, mitől.
- Az Erő teszi, ez tuti. Szerintem találkoztam ma este egy hapekkal, aki tud valamit. A Kantin környékén. Ott lógott valami alkesz bandával, de valójában a pályaudvaron dolgozik, asszem, büfésként.
- Csomó olyan fazon él Pakson, aki sejti, mi megy a városban. Néhányan, gőzöm sincs, honnan, tudnak az Erőről. A medálok lassan előkerülnek, akkor talán okosabbak leszünk.
A medálok felkutatása számunkra létfontosságú. Történelmi és személyes okok miatt is. Egy erdélyi vajda, Vlad Tepes felbukkanásakor kezdődött minden. Tudjátok, a vámpírok azelőtt szinte teljhatalommal bírtak az emberek felett, sokan voltak, sokkal többen, mint a halandók. Ám aztán jött ez a figura, és készíttetett huszonegy darab ezüstmedált. Ezeket a medálokat megtöltötte az Erővel. Az Erő igazából tőlünk, vámpíroktól származik. Addig uralkodtunk felette, míg a medálokba nem zárták. Akkor fellázadt ellenünk, szabadon szétterjedt a levegőben, a földben, a tűzben, a vízben – az egész világban. Az emberek ránk támadtak, lemészároltak. A kevéske túlélő elbujdosott. Most azon dolgozunk, hogy az Ember ne fejthesse meg, mi az Erő, mely miatt tulajdonképpen „működik” a Föld. Ha összegyűjtjük a medálokat, s megsemmisítjük őket, talán visszaáll a régi egyensúly, talán a halandók nem feszegetik majd az Erő korlátait, s mi is megkapjuk méltó helyünket ezen a planétán.
Nagyjából ez a küldetésünk célja. De még mi sem tudunk mindent. Amikor az Erőt bezárta ez a Tepes a nyakékekbe, akkor a miénk volt még: de utána hatalmunk megcsappant. Összefüggésben van a kettő, sőt, egy és ugyanaz. Erő egyenlő hatalom. Vámpírok ereje egyenlő vámpírok hatalma. – akkor, a motelszobában legalábbis ezt hittem.
Seni nemsokára beesett az ajtón. Ő fekete bőrdzsekit, farmert meg egy bakancsot húzott magára, barna, hosszú haja ziláltan omlott a vállaira.
- Jó hajnalt, ember! – vigyorgott rá Xenne. – Na?
- Csesszétek meg, ezt nem hiszem el! A pasi félreinformált minket. A Virág utcában bekerítettek, Nasza hozott ki a szarból. Agyonvertek volna. Valami beszívott banda volt, csupa gorillamérető hapsi rohant rám. Az a tag, akitől el kellett volna szednem a medált, lelépett. – az arcán elég csúnya seb húzódott, persze nem vérzett, csak zölden váladékozott (kicsit megijedtünk, hogy esetleg egy-két beavatottabb fazon észrevette az utcán). Ez mellett két bordája biztosan eltört.
- Nasza hol van?- kérdeztem a sráctól. – Felhívott egy órája.
- Nem ’tom. Semmit se tudok, ami ma este történt. Péppé vertek.
- Jó, oké. Nem lényeg. Megtaláljuk majd a fickót. Egy medált szereztünk ma éjjel, és azért ez nem olyan rossz eredmény. Ne keseregj, Seni. – Xenne óvatosan törölgette a vámpír sebét.
- Fel kell hívni Axot. Leharapja majd a fejem. – igen, gondoltam magamban, attól én is tartok egy kicsit. A mobilomért nyúltam.
- Nyugi, Seni, fel se veszi a telefonját. – mondtam neki, miután hasztalanul megcsörgettem Axot. – Sose venné fel. Ezt biztosan direkt csinálja.
- Kicsit ideges szegénykém mostanában. – szólt Xenne. – Azért ne reménykedj túlzottan. - nézett Seni ábrázatára. - Hajnalodik. Mindjárt itt lesz. Kapsz egy kis agymosást.
Kopogtak. Kinyitottam az ajtót, mire a portásfiú képe villant elém. Mikor meglátott, olyan arcot produkált, mint aki beleharapott egy citromba, de vakmerően s lenyűgöző akaraterővel eldarálta, miért mászott fel ide.
-Az előbb esett be a motelbe az egyik haverotok. Lent fekszik a foteleken. Oltári rossz bőrben van – összeverték. Járni se tud.
Asszem nyugodtan beleöklözhettem volna búcsúzóul a portás gyomrába, megköszönve a szívességet meg a pofátlanságot, de inkább lerohantam az előtérbe, a fotelágyra fektetett Naszához. A srácot egyenesen összetörték. Ahogy végignéztem rajta, rögtön tudtam, hogy ember erre nem lenne képes. Nasza amúgy is fél méterrel magasabb az átlagnál, és kábé hatszor erősebb is. Őt másvalami intézte el.
-Nasza? Hé, Nasza, mi van veled…? Ki a franc tett így padlóra?-suttogtam a vámpírnak.
Nem bírt megszólalni. Nehezen lélegzett, sípolva kapkodott levegő után. Totál kikészítették. Úgy sejtem, Ax idegösszeroppanást fog kapni, ha megtudja, a mai este semmi jó nem történt.
-A… a Villany utca sarkán… jártam. Ki… húztam Senit a… a Virág utcai balhéból. – szólalt meg Nasza.- Ott… össze… futottam egy rakás… embernek álcázott… succubulus-szal. Azt… hittem, emberek. Akkor… jöttem rá… hogy nem, mikor… a könyvtár falához csapott… az egyik. De Ax… hál’ Istennek… épp arra… járőrözött… és segített lelépni. Üzente… hogy… mindjárt jön… Nem… nyírtuk ki a succubulusokat… Nem lehetett…
- Jól van, Nasza… Semmi gond. Fel tudnál jönni a szobába? – már megpróbált felülni, azért kérdeztem.
- Menni… fog. – nehezen feltápászkodott, és valahogy feltámogattam őt a 106-osba. Egyszer megbotlott, és mind a kilencven kilója rám nehezedett, azt hittem, összeesek. Mire felértünk, az én lábam is meg- megroggyant.
-Hát ez egy nagyszerű éjszaka volt, gyerekek. –nézett végig rajtunk Xenne a szobában. – De hát ez van… Vámpírok vagyunk, szóval kőkemény optimisták is, ti meg – a két srácra pillantott –húzzatok el aludni, oké?
Eltelt kábé húsz perc. Végre meghallottam Ax vasalt bakancsainak a dobogását. Elég jellegzetes lépései voltak, olyan könnyűek, de határozottak. Nyílt az ajtó, s megjelent a „főnök”. Hát, nem repesett az örömtől, ez lerítt az arcáról. Olyan „basszamegdeelcsesztük” képet vágott, és magyarázkodnom se kellett, miután tudott mindenről. Ez egyfelől jó volt, mert nem hordott le senkit, másfelől meg szar, mivelhogy így letagadni se tudtunk semmit.
Másnap, bocsesz, következő éjjel elvittük Naszát a Rosthy utcai javasasszonyhoz. a 19-es szám alatt lakott, nagy, zöld kapus házban. Nasza érezte, hogy nem bírja ki a javasasszony házáig a saját lábán – Ax és Seni támogatták őt fel a meredek Rosthy-n.
A banya, aki ajtót nyitott, kék fejkendőt és szoknyát viselt, fekete inggel. Elég magas vénasszony volt, az inas, csontsovány fajtából. Vetett egy pillantást ránk, és rögvest tudta, kik vagyunk. A fejével biccentett, hogy lépjünk beljebb. Lefektettük Naszát egy priccsre, valahol a ház hátuljában. Le nem vettem a szemem a banyáról. Ő is figyelt, kissé sunyi, alattomos módon, ami nem igazán nyugtatott meg. Plusz a pillantásából kiolvastam, tudja, miért vagyunk itt, s mit csinálunk. Mindnyájan éreztük, őneki köze van hozzá, hogy ismerje a történetünket, ha ismerni akarja. De ez nyomasztó megérzés volt, tudtam, hogy Axnek nagyon nem fekszik. Miután Naszától elváltunk, a konyha közepén cövekeltünk le. Egyszer csak a boszorkány hozzánk, pontosabban Axhoz lépett.
-Nehéz dolgok készülődnek a világban. – szólt csendesen. – Talán csak ámítjátok magatokat, vámpírok, ezekkel a medálokkal. Hisz’ időtök lejár hamarosan. Talán igazatok van, s sikerre viszitek a terveteket. Akkor pedig végre nyugalomra tértek. A jövőben több út is áll előttetek, mindegyik eljön, s elmúlik, ha nem éltek vele. De figyelmeztetlek: egy utat kiválasztanotok muszáj. Aki céltalanul új ösvényt próbál vágni az Élet Útvesztőjében, az elbukik. – próbáltam felfogni a litánia lényegét, de nem sikerült elsőre. Vissza kellett pörgetnem gondolatban a nyanya szövegét, és újra végigvennem.
- Nekünk van célunk. – nézett az asszonyra Ax.
- Kérdés, hogy vajon bíztok-e ebben az útban, s hisztek-e a célban? Mert ha nem, hidd el nekem, fiam, nem juttok messzire. – azzal elfordult tőlünk. Többet nem foglalkozott a házában álldogáló magába mélyedt vámpírokkal.
Ax úgy öt percig mozdulatlanul maga elé meredt, majd mind elhagytuk a banya otthonát.
-Gyerekek, ez elég rázós. – Seni eddig némán létezett, most viszont kibukott. – Ti vágjátok, hogy mi van?
- Burkoltan azt akarta mondani a nyanya, hogy ha elcsesszük, kinyiffanunk, ha megoldjuk, akkor meg eldzsanhatunk a melegebb éghajlatra. –közöltem vele, mivel már körvonalazódott bennem a nagybetűs LÉNYEG. – Gáz helyzet.
- Meg kell keresni a többi medálost. Tizenegy már megvan. Tíz még hiányzik. Tegnap beszéltem egy taggal, akinek mintha nem lenne kínai ez az egész ügy. – jegyezte meg Xenne.
Ax arcán láttam a totális érzelmi kavalkádot, amire eddig csak az ’56-os forradalom idején volt példa, amikor épp összefutottunk a fővárosban. Asszem, szegény Ax meghasonlott önmagával, pedig idáig a vasbeton szíveket is meglágyító keménységgel és határozottsággal kezelte a szituációt.
-Oké, azt hiszem, döntöttem. – fordult szembe velünk. –Megkeressük azt a fazont, akiről Xenne beszélt, hátha tud valamit.
Jó. A paksi körforgónál dekkolok, hajnali egy óra lehet, ráadásul a hó is hullik, október közepén! A telet marhára utálom: az auránk ereje ilyenkor a béka segge alatt van - már érzem az Erő hullámait a levegőben, ahogy a bőrömhöz ütköznek. Ez az ősi, egykori, vámpíralkotta elem valahogy mágneses kapcsolatba lép a bőrünkkel, ha az auránk alá férkőzik.
Egyszerűen: irtó rossz.
Mindenféle alkeszok húznak el mellettem, valamelyik a fülembe fütyül, más meg valami százéves népdalocskát gajdol, rémesen, hamisan, pazarul nehezen forgó nyelvvel.
Xenne szerint a pasinak erre kell jönnie, mert a buszpályauvaron dolgozik.
Egyre jobban gyengül az aurám, tényleg van valami a levegőben. Az Erő szálai erősebbek, mint valaha.
Kissé nevetséges, de állok a járda szélén, tudva, hogy Ax, Seni és Xenne vigyáz rám, mégis félek. Rémisztő ez a változás. Axék a körforgalom különböző pontjain téblábolnak, nyugtalan mindegyikük. Punkos, dark beütésű ruháinkban rohadtul elütünk mindenkitől. A kései, középkorú járókelők megnéznek, és az arcukon látni lesújtó véleményüket. Tök kellemes. Nem bírok tovább itt szobrozni, érzem, ahogy egyre nő bennem az idegesség.
Elindulok a pályaudvar felé, tétován, lassan, egyre növekvő kellemetlen remegéssel a gyomromban. Nem szoktam félni. De ez, hiába éltem meg több háborút és öt évszázadot, nekem is sok. Ilyen hatalmas Erő sosem keringett az éterben. Valami nincs rendben. Nagyon nincs. Olyan érzésem van, mintha kihúzták volna a talpam alól a híd deszkáit, s egy bazi nagy szakadék felett lebegnék, tudva, hogy egyetlen rossz mozdulat, és lezuhanok.
A pályaudvar ócska, zöld padjai közt bóklászva egy rakás befüvezett hapsi bámult rám a betört ablaküvegek szilánkjai közül, bűzlöttek a sör kesernyés szagától. Sötét pofákat vágtak, mocskos arcukon valami undorítóan kéjes, perverz kifejezés ült. Szerencsémre a farmer és surci, meg a bőrkabátom jótékonyan takart mindent előlük.
Hogy a büféhez jussak, át kellett vágnom egy csapat „BiritOxfordos” kölkön. A biritóiaknak mindig is végtelenül nagy arcuk volt: egyik-másik sziszegett nekem, a harmadik fintorokat vágott. Feleslegesen strapálták magukat: néhány értelmileg elmaradott csibe rohadtul „aranyosnak” találta volna őket, de én valahogy utálom ezeket a „rózsaszíninges nyálképűeket”. Valamelyikük afféle DJ cover/mixer marhaságot hallgatott, amiben valami sehangú énekesnőci értelmetlen rizsát gajdolt, folyton ugyanazt a pár sort.
Buszok lefutott maradványai, letépett hirdetések, elhajított kacatok törmelékei borították a leköpdösött aszfaltot. Az egész kóceráj haldoklott. Régen lehetett itt egy pizzéria – az étlap még a falon lógott, persze telefirkálva mindenféle trágár, paraszt megjegyzéssel; a falon még virított a pizzéria neve: Dolce Vita, ami talán zöld festékkel lett felírva.
Bementem a büfébe – cigiszag, alkohol és izzadt testek bűze csapott meg.
A pályaudvar többi részéhez képest itt rengetegen voltak. Pasik tizenöt és a halál között; mindnek a második mondata a „bassza meg” volt; irtózatosan eláztak már – beszélni is alig tudtak; nyerítő röhögésük el-elcsuklott, ha nyelvük felmondta a szolgálatot. Páran az asztalra borulva ájultak be, a többi meg oda, ahol helyet talált.
A pultnál valóban ott sertepertélt a tag, aki minket érdekelt. Piszkos köténye alatt szürke inget viselt, a haja erősen őszült. Verejtékezett, a gyér világításban fénylett a homloka. A pultja előtt bárszékek sorakoztak, pár idősebb, rongyos fazon telepedett rájuk – az egész büfé mögött simán elbújhatott volna a sarki kurta kocsma. Lepusztult lebujnak tűnt ez a hely, ahol én, mint egy tizennyolcnak kinéző bige, ugyancsak különös jelenés lehettem. Egy részeg papa egyfolytában bámult, amíg le nem zökkentem a tőle legtávolabb eső bárszékre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
