†Ò†VÁMPÍRTÖRTÉNET†Ò†
3.rész
A fejem zúg. Szemhéjam mintha ólomból lenne – alig bírom kinyitni. A kép lassan tisztul, de már rájöttem, hogy a nagy fehér háttéren csúfkodó zöldes folt, amit bámulok, penész, a Láto mocskos konyhájának plafonján.
Lüktet mindenem: a succubulus áldozati tőre mélyen hatolt a bordáim közé. Minden apró mozdulat fájt. Zöldes vérem beszennyezte a kis virágmintás padlót.
Feküdtem, nem tudom, meddig. A panellakás ablaktalan konyhájában lassan leereszkedett a sötétség. Éreztem, új erővel tölt fel, s az széthullámzik bennem.
Végre négykézláb helyzetbe kűzdöttem magam – esetlenül ment, a seb égett, majd, épp, amikor diadalmasan elvigyorodtam a feltápászkodás sikere felett, felszakadt. Nehezen elvonszoltam magam a Látó egyik nagy tükre elé, hogy lássam, mennyire szánalmas állapotba kerültem.
A tőr nyomai zöldes hegekké alakultak, ám még most is lángoltak a bőrömön, kellemetlen, csípő érzéssel.
Belepillantottam a tükörbe. Arcomon zöldes trutymó volt szétmázolva, meg egy kicsi maradék kaja, ami a feldöntött asztalon álló edények egyikéből származhatott.
Bőrkabátomon a démon tőre nyomán hasadék keletkezett, a fekete csipkeblúzon szintén.
- Na, most rendesen megtépáztak. – mondtam rekedten-halkan a tükörképemnek.
*
A motelszoba üres. Sehol senki. Csend. Az ablakon még bevilágít a Nap haldokló fénye. Narancssárgán-vörösen izzik. Harcol, mintha nem tudná, hogy a sötét így is, úgy is elborítja. Mintha nem tudná, hogy a világban csak a Sötétség az állandó. A lelki és testi Sötétség az, ami örök.
Beljebb lépek a küszöbről, az ajtó megnyikordul. Surcim talpa alatt a bútorok fájának szilánkjai ropognak. Egy asztal szétterült romjai beterítik a zöldes gennyben-nyálkában ázó szőnyeget.
Mindent: tárgyakat, bútorzatot szétvert itt valami barom, és Axéknak nyomuk sincs. Sehol. Gáz helyzet.
A vámpírok harcoltak a behatolóval, de az szarrá csépelte őket, mindegyiket. Így lehetett. A vérük zöld trutymó volt a laminált padlón.
A hullákat – persze, lehet, nem haltak meg, de én nem vagyok optimista – valahová elvitték. Félrerugdostam öt-hat fadarabot, hogy az Erő-medálokhoz hozzáférjek. Egy kis kávézóasztalka rejtett fiókjában tároltuk őket. Fel kellett hajtanod a falapot, majd egy farostlemez-fedőt és elvileg megtaláltad őket.
Viszont gyakorlatban semmit nem leltem ott, pedig igazán muszáj lett volna.
A medálok piros anyaggal kivarrt rekeszében egy cetli volt, egy telefonszámot kapart rá valaki: a Végállomás Motel portai számát.
*
A srác hazudik, mint a vízfolyás. Érzem a körülöttünk áramló Erőből és látom a szeméből.
A Motel hátsó ajtajában állunk. Cigizik és vigyorog. Rohadtul irritálóan hat a festék az arcán: a hullafehér alap és a kihúzott, feketével körbefestett szemek.
- Szóval nem járt a 106-osba’ senki, ugye? A hangom éles lett, és hiába is tagadnám, ideges voltam és féltem is kicsit.
- Nem. – a srác ajka megrándult. – Nem járt ott senki.
Úgy éreztem, kibaszottul nehéz előadnom egy bájmosolyt, de megpróbáltam. A portássrác mélyet szívott a cigijéből, letüdőzte a füstöt, majd ijesztő hirtelenséggel tért vissza a vigyor a képére.
- Tényleg nem jött. – bizonygatta, és a hangjában mintha felengedett volna valami. A cigifüst a szavakkal együtt hagyta el az ajkát. – a haverjaidat sem láttam, meg egy hétig téged se.
Lassan fogyott a türelmem. Eddig semmi olyat nem mondott, ami érdekelt volna. Régen ittam vért, és úgy égett a gyomrom, hogy szinte fájt. Türelmetlen voltam. A vér hiánya az átalakulás következményeivel jár. Elvesztem a hamis emberi külsőt… És vámpír leszek, nemcsak belül, hanem kívül is.
Miután a Táncsicson magamhoz tértem, kábé három napja, máris föltámadt bennem a szomjúság. Kevés időm maradt. De végül is, már mindegy.
Gyenge vagyok. Csak a vér az egyetlen orvosság, ami segíteni tud. Telihold van. Sötét. Eljött az én időm. Itt van.
Ő a mocsoktól megszürkült falnak dőlt, és rám bámult. A cigaretta hófehéren szálló füstje kicseszettül marta az idegeimet. Néztem egy ideig a narancsszínűen izzó cigivéget, a szürke hamut, ahogy leszóródik a parkoló betonjára. A vér utáni vágy olyan erővel tört rám, hogy egy pillanatra elsötétült minden.
Amikor feleszméltem, a portás a két lépcsőfokra vágódott, legördült a földre, majd az éji, hóillatú levegőért kapkodott. A cigaretta csonkja kirepült az ujjai közül.
Késemet a succubulus kettétörte, így a bakancsom sarkát a nyaki ütőerére illesztettem. A kifestett szemekben döbbenet ült.
- Mond el, kik barmolták össze a szobát. Kik jártak itt, és ha mondtak, akkor mit mondtak neked? – kétségbeesés a fehérre meszelt arcon. – Rálépek a torkodra, öcsi, ha sokáig kell itt szobroznom.
A hangom szinte karcolt, minden emberi jellegét elveszítette. Átalakultam. Ez nem belső, hanem külső változás volt, így nem is éreztem. Tudtam, milyen lehetek.
Szörnyeteg, éj gyermeke, vámpír.
A körmöm a fekete lakk alatt üvegessé, gyöngyházfényűvé vált; a bőröm rohamosan fehéredett és fénylett; ajkam és a szemhéjam lilás árnyalatot vett fel.
Fogaim összekoccantak; éreztem, amint meghosszabbodott szemfogak marják fel a szájam belső részét: a vérem íze őrjítően hatott az idegeimre.
Megtörtént. Szédültem kicsit, mint általában mindig ilyenkor, de nem volt vészes,.
A bőrömön égető fájdalmat tapasztaltam: a felerősödött Erőrészecskék mágiája miatt. Perzseltek az éjszakában. Axék képe újra sürgetően tolakodott a fejembe.
A portás elborzadva mered rám. Ajkán néma segítségkiáltás lengedezett, de nem tört ki.
- Mond el, amit tudsz. – a hangom feltépte a burokszerű csendet. – De most azonnal.
A parkoló lámpái hirtelen felkapcsolódtak. A fényesség tőrként szúrt a szemembe. A sárga ragyogás olyan undorítóan folyt szét a sötétség zugaiban, hogy felkavarodott a gyomrom. Sietni kell.
A portássrác, bár rémülten, de hajlandó volt előadni a meséjét. Rekedten, remegve beszélt.
- Miután eltűntél, hajnalban, két alak jött a motelba. Olyanok voltak…mint most te. Sápadtak. Nagyon sápadtak. Két férfi. Egy öreg meg egy fiatal. Bakancs volt rajtuk, meg bőrkabát. Olyan térdig érő. Kirángattak ide. Én… elmondtam nekik, hogy hányas szobába vagytok. A haverjaid már ott voltak. Bementek, én meg elhúztam onnan a belem. Nem sokkal pirkadat előtt jött a két idegen. A fiatal azt mondta, tartsam a számat. Emlékszem, szőke volt.
A „szőke volt”-ra felkaptam a fejem. Kellemetlen, de én ismerek egy szőke fazont, aki esélyes a gyilkos szerepére.
- Hosszú hajú? – a srác bólintott. Hát, ez szar ügy.
Befordult egy autó a parkolóba, fényszórói felkavarták a sötétség még megmaradt szikráit. Elengedtem a portást, és futva elindultam… bele az éjbe. Azért még hátrafordultam, és rámosolyogtam:
- Vigyázz magadra, kisfiam.
Leléptem.
*
A Hold ragyog, és most a magam felelősségére járom a várost. Axékat megölték. Ez biztos.
Vér kell, hogy újra koncentrálni tudjak, és most vadászni nincs elég idő. A háztetőkön kúsztam a korzóig. A Duna látszott az Erzsébet Szálló tetejéről, a csillámló víz, a Hold nagy, kerek arca…
Lemásztam a fehér falon. A sötét ablakok párkányába kapaszkodtam, s dobbanva értem földet. A bakancsom sárba mélyedt.
A korzóhoz az aluljárón át juthattál. Odaléptem a lejáróhoz, s megcsapott az állott föld, a vizeletszag, a cigarettafüst feláramló bűze.
Lementem a betonlépcsőkön. Visszhangzott a bakancs talpának csosszanása, a bőrkabát, a farmerom suhogása.
Hirtelen mozdult valami a sötétben. Egy tizenéves nézett fel a hangokra.
Egyedül ült a mocskos betonon, és sírt. A szemét vastagon kihúzta fekete szemceruzával, ami a könnyekkel együtt lefolyt az arcán, karmolásnyomokként csíkozva azt.
Sápadt volt. A szeme elkerekedett, ahogy meglátott.
Odamentem hozzá.
Bámult rám, de nem mozdult. Rémült lehetett, de a szeme elködösült, mint az ablaküveg.
A pulóvere nyakánál fogva talpra állítottam. Hagyta. Zakatolt belül, és félt.
*
Felsóhajtottam. A vér olyasmi, mint a drog. Kell… Kell, vágyod, szomjazod… és megkapod, de sohase elég. Csak valameddig. Ám örökre - soha.
A kiszívott porhüvely összelappadt, elfogyott… A vértelen test mereven, reccsenve, hatalmas puffanással visszahullt a betonra.
Ő nem ellenkezett. Kifestett arcán elkenődött a festék, s összeaszott kis teste csontvázzá zsugorodva ott maradt az aluljáróban, hogy valaki majd megtalálja.
Elégedett voltam… Karmaim visszahúzódtak… Ember lettem, külsőre, és emberi aggódás lett úrrá eddig vad ösztöneimen.
Felsétáltam az aluljáró lépcsőjén, s belélegeztem a friss dunai levegőt. Halszagot éreztem – a bárka elnyújtózott az éj csendjében, ott úszott a vízen, nem messze a parttól.
Elindultam a korzó vége felé, s magam se tudtam, mit kerestem, mentem gondolatok után.
Uszály úszott el a Dunán. A korzó macskakövein kopogott a bakancsom.
Nyugtalan vagyok, magányos, és üldözött, s ugyanakkor üldöző is. Játékot játszunk, de élesben, s meghalhatunk, vagy épp ölhetünk, nem köt az emberek gátlásos erkölcsi nézete.
A szél feltámadt, végigvert a víz lusta hullámain, fölkorbácsolta a habokat. Zúgás monoton hangja vegyült a néma éjbe.
Kabátom szárát csapkodta a hűvös levegő, a bőr lágy csattanásai feszültté tettek. Hátrafordultam, de senki sem járt éjjel, a boszorkányok órájában erre.
A gesztenyefák fekete, görbült hátú torzszülöttekként álltak a sötét járdát szegélyezve. Átnéztem az alsóbb ágaik alatt, s már láttam a hajót, mely mindig kikötve állt a vízen – régi, elhagyatott uszály volt. Gyerekek játszottak benne, kavicsokkal dobálták, és a Hold kába fényében fürödve egészen szép látványnak tűnt.
Vasrudakból és deszkákból összetákolt híd vitt fel rá.
Lelépkedtem a nagy betonlépcsőkön a lejtős part széléhez.
A víz puhán fodrozódott a köveknél, halkan, szinte csilingelve csapott ki a betonra. A cipőm orrával belöktem egy követ: az csobbanva elmerült.
A mocskos vízfelszínen visszatetszett az árnyékom fekete sziluettje; egy pillanatig megdermedtem, s bámultam magam a vízben: féltem, csupán szikrái buggyantak fel bennem a félelemnek, de itt az is elég volt a játszma elvesztéséhez. Itt… én gyengébb ellenfél vagyok.
Összehúztam a kabátom, s felpillantottam az égre. A fehér, kerek égitestet vörös felhők keretezték, olyan bénító vérszínnel, hogy idegeim megfeszültek, izmaim tehetetlenül elernyedtek.
Végre magamhoz tértem, végre megmozdultam.
Lassan mentem a kis hídhoz. Az uszály árnyékában összeszorult a gyomrom.
Ráléptem a deszkára.
Nyikorgott, minden lépésemnél.
Kés nem volt nálam. Hiába kerestem, önkéntelenül is, a hajó hatalmas rakodóterére érve, s hiába akartam nagyon, hogy meglegyen, nem lett. Védtelen vagyok, s ez megőrjít. Tudom, hogy harcolnom kell, de fegyver, az nincs. Bár futni, azt tudok, még mindig.
Korhadt ládák, és szemét mindenütt. Belerúgtam egy régi radiátor romjaiba. Tompán puffant, s széttört egy darabja.
Régi dobozok halmai, ócska ruhák foszlányai. Kiszeparált bútorok, senkinek sem kellő tárgyak.
Reccsent valami, s lenéztem: egy kép, vagyis törött üveglap mögött egy fénykép roncsa. Lehajoltam, s felvettem. Nedves, gyűrött, szétmálló fekete-fehér fotó, egy kislányt, a testvérét, egy fiút és az anyjukat ábrázolta. Ültek, valami erdei házikó előtt. Mosoly, boldog szemek, sima arcok. A fiú pedig ismerősnek tűnt.
Egyenes orr, kicsit zilált, világos haj, és ártatlan, halvány, nagy szempár.
Lazán ült, tizenhat éves lehetett, és a kép igencsak régi volt. Mint az irodalomkönyvekben az első képek, melyek géppel készültek írókról és költőkről.
Zsebre tettem a fényképet.
Hirtelen úgy éreztem, mozognom kell, nem bírok egy helyben megmaradni.
Hátra mentem, a hajó végébe, ahol valaha a kormányos meg a kapitány fülkéje lehetett. Pusztán ötletek voltak ezek, hogy merre-hova. Üres aggyal és szívvel semmit sem gondolkoztam, csak úgy voltam. A medálokat elcseszerintettük, a céljaink, a döntéseink, a többiek halála a semmiért…
Fáj, de nem tudok mit tenni. Egyedül kell tovább menni, de nincs lendület, ami vinne.
Belöktem a korhadozó ajtót. Nyikorgás. Állott levegő, doh bűze csap kifelé, s sötétség. Körbenézek, de senki. Egyedül lézengek a Duna parton ma éjjel, úgy tűnik.
Asztal. Székek, és törött ablakok, szemét, szennyes ruhák kupacai, és patkányok. Mindenhol. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
