†Ò†A Vámpír éjszakája†Ò†
Lebegek. Súlytalanul, minden érzést elhagyva magam mögött.
Hófehér füst vagyok csupán, mely kábán szétfolyik a levegőben. Sötétség feszül neki hatalmas erővel gondolataim falának. Félek, elönt ott belül… Rettegek. A lelkem olyan…
Olyan szeszélyes. Játszik velem. Mást akar. Csillagként ragyog, majd fájdalmasan, lassú mozdulatokkal, önálló lényként kibontakozik a füstből…
A lelkem kiszakadt belőlem.
Úristen, elveszett…
Nem…Nem találom…Sehol!
Nincs meg!
*
Laon megbabonázva meredt a kövér alakra. Kalapos vigyora nem ígért semmi jót.
- Mit akarsz? Mi a francért hívtál ide?! – dühösen nekicsapta öklét a korhadó faajtónak. – Megmondtam, kiszállok ebből a baromságból! Nem érted?! Kiszállok!
Leroskadt a recsegő, ősrégi tonettszékre. Kalapos most végre az arcába nézett. Kicsi, mélykék szemei sajnálkozón csillantak a kövér arcban. Összehúzta magán a szürke ballonkabátot, mert a téli szürkület nemcsak havat, hanem jeges északi szelet is hozott magával. Halkan krákogott, majd a sarokba köpött.
- Figyelj, Laon. Tudom, hogy Joker halála kicseszettül kikészít, és…
- A bátyámnak nincs semmi köze ehhez! Mégis, mi a jó túróért hívtál ide?!
- Mutatni valamit… Segíteni akarok rajtad, felfogod végre?! – Kalapos a ballonkabát zsebében kotorászott, végül előhúzott egy régi, kopott Llama Comanche-t.
- Ez a bátyám revolvere. – Laon megismerte a forgópisztolyt, és érte nyúlt. – Hogy került hozzád?
- Kivettem…A kabátjából. – Kalapos bűnbánónak szánt kis sóhajt hallatott. – A ravatalon.
Laon kikapta a Llama Comache-t a kövér ujjak közül, s felpattant a székről. Agyában csak egy gondolat dobolt: lelépni, amilyen gyorsan csak lehet. Azért még hátrafordult a Kalaposhoz:
- Csak ezt akartad…?
Ám az intett, hogy nem. Ballonkabátját ismét összehúzta, majd a korhadó ajtóhoz lépett. Kezét a kilincsre tette.
- Nézd, Laon, mi… Nos, nem, inkább majd bent. Gyere! Mielőtt azonban bemennénk… Fogd meg! – a fiú kezébe ejtett valamit. – Vedd elő a revolvered!
Belépett, és Laon kelletlenül követte.
Azért előbb a neonlámpák fényében vetett egy pillantást a markába. Kalapos egy keresztet adott neki.
*
Azt gondolod, hogy neked nem kell félned semmitől. Azt képzeled, hogy bátran szembenézhetsz a sötéttel.
Persze, mindenki ezt hiszi. Ó, és mekkorát tévednek!
De ha a szoba sötétjét le is győzöd, a félelem feketeségét, mely beléd égett, s a tudatod egyik mélyre ásott sírgödrében nyugszik, nos, ő legyőzhetetlen.
Őt soha nem irthatod ki magadból. Ott él benned. Részed. Egy erős, bármikor feléledő részed.
Tudod, hogy létezik Gonosz. Hinni ugyan nem hiszed, de tudod, s ez elég a rettegéshez.
*
Laon követte a Kalapost. A korhadt ajtón túli sötétben botorkálva kis híján beverte a fejét az alacsony mennyezetbe. Nem lehetett hosszú a helység, csupán három-négy méter. Hosszúkás volt, és a padló… Laon sárnak találta, de nem győződött meg, hogy tényleg az-e.
Lefüggönyözött ajtó következett. Volt valami hátborzongató abban, ahogy Kalapos félrehúzta a fekete vasajtó elől a fekete függönyt. A fémkilincs rugója halkan nyekergett, ahogy a kövér lenyomta, majd egy kattanással engedett.
A fény kissé elkábította Laont, de minél gyorsabban ki szeretett volna jutni a sötét folyosóról, így inkább belépett a kivilágított terembe.
Ott benn rend, steril tisztaság, ám mégis… valami furcsa szag terjengett, ami a mocskot meg a koszt idézte számára.
Kalapos hátrafordult.
- Kriptaszag. Egy kriptában vagyunk.
Laon megütközve nézett körül. Kupolás helység volt, fehérre meszelt falakkal. A falakban polcoknak tűnő vájatok, azokon meg… igen, azok koporsók. Feketén, ijesztően hevertek a helyükön.
Kalapos régi haverja várta őket. A Szarka. Olyan steril orvosi köpeny volt rajta, mint a boncmestereken. Amúgy az is volt. De Laon elképzelni se tudta, mi a fenéért jöttek ide hárman egy kriptába. Joker halálával a banda megszűnt.
Szarka ünnepélyes komolysággal nézte őt. Szájában a cigaretta lassan elindult, balról jobbra, közben fehér füst fújt ki mellette. Pall Mall. – gondolta Laon. – Most aztán a gimis „nagyontudjukmiapálya” banda újra összejött.
Némán követte a két fazont, és a koporsós termet elhagyva egy másik, sokkal nagyobb tárult a szeme elé. A közepén egy szem asztal állt. Az asztalon…feküdt valaki.
- Úristen, ti… - elakadt a hangja. Csak bámult a hullára. Vagyis… őrá. Nem tudta, mi ez. A fekvő úgy nézett ki, mintha élne, azzal a különbséggel, hogy…mégsem.
- Ki ez? – remélte, hogy a Kalapos nem hallja, mennyire remeg a hangja. Máskor is látott hullákat, persze. De ez… Úristen, ez nem „szabályos” halott.
- Ez itt még senki. Ő… hogy is mondjam… Nézd, menj oda, és tapogasd meg.
- Megőrültél. Nem, ezt nem…
- Nyugi, ez itt nem egy halott. Tapogasd meg! – a hangsúly vérfagyasztó volt. Laon elsápadt.
Azért közelebb ment a testhez.
Nézte az arcot. Szép, bár kicsit csontos arc, kissé széles szájjal, és hosszú orral. A szemek, melyek tompa fénytelenséggel a plafont bámulták, éppolyan zöldek, mint… És a bőr… Hófehér… Laon hányingerrel küzdve végigpillantott a felöltöztetett testen. Az karcsú volt, bár most merev és élettelen. A fiú megérintette a törékenynek tűnő nyakat és úgy rántotta vissza a kezét, mintha égetné a jéghideg anyag.
- Úramisten… - Laon lerogyott az asztal lábához…- Úristen…Ti…Ti megcsináltátok Joker testét…Viaszból! – a szavai kiáltások lettek… Aztán csak ült. Érezte, amint a gyomra összeszorul, majd izmai elernyednek… összeszorulnak, majd vissza. Öt percig ült némán, és mozdulatlanul.
A Kalapos fejét csóválva lépett hozzá.
- Figyelj, a Szarka… nos, nem ígérhetjük, de megpróbáljuk. Szarka szerint Jokert visszahozhatjuk az életbe.
Laon tizennégy éves lelkén ostorként csattantak a szavak. Mintha fejbe lőtték volna. A tompa fájdalom, amit Joker holtteste felett érzett, újra szorítani kezdett a mellkasában.
- Kalapos…Joker halott. Láttam a testét… ahogy bele tették a koporsóba. Ott van lent.
- A teste, az elveszett, igen. Itt van ez a másik. A lelkét… visszahozzuk. Joker nélkül nem harcolhatunk tovább. Joker ugyanaz marad! – Kalapos fáradt kétségbeeséssel nézett Laonra. – Csak…
- Csak? Itt nincs csak! Ez… Még mindig hányingerem van. Undorító…! Felejtsd el! Felejtsétek el!
A Kalapos hiába kapott Laon fekete bőrkabátja után, a fiú gyorsabb volt. Rohanó léptekkel átvágott a kriptán, át a sáros-sötét folyosón, át a neonfényes szobán, és kilépett a présházból. A zöldre festett faajtók megnyikordultak, ahogy kilökte őket. Kapkodva vette a levegőt, lehelete fehér füstként szállt a Sárgödörtér éji sötétjébe.
*
Ja, szóval jó helyen járunk. Meglepődtem kicsit, amikor a Rózsa utcában, az egyik haver bulijára beérkezve a rozsdabarna kaput egy számomra addig ismeretlen srác nyitotta ki.
Nem tudtam, kik lesznek majd itt, de azért szépen mosolyogtam rá. „Úristen – gondoltam – remélem nem ez a csajszi pasija, mer’ akkor az egy kicsit ciki…”
De nem az volt. Hanem a bátyja.
Bekísért Dorot szobájába, ahol már szólt a nyálzene, és a fülembe ordította, hogy ha gáz van, szóljak, mert itt a húgán kívül csak idősebb srácok vannak. Visszakiabáltam, hogy jó, oké, köszi, aztán körülnéztem, Dorotot keresve.
Töksötét volt, de annyit fogtam, hogy egy rakás pasi ül a sarokban, meg a tévé mellett, és mind rám bámul.
A ruhámat Dorot szedte össze: egy irtó rövid szoknya, egy lila felső meg necc harisnya volt rajtam, és bántam, hogy ráhallgattam. Nem festettem ki magam, főleg, mert senkinek nem szerzem meg azt az elégtételt, hogy elmondhassa: „a dark csajszi meg a Dorot seggvillantós szoknyájában, olyan plázacicásan kifestve…” Na, ezt nem. Így is, már most hiányoztak a fekete ruháim, meg az a rakás nyaklánc. És zavartak azok a csávók.
Végre megláttam Dorotot. Ott állt a hapsija mellett, és kábé egy lüke kiskutya imádatával csüggött a szavain. Durva volt. Pasizás közben mintha az agyát szívták volna ki, és mégis mindig őt állták körbe a srácok, én meg a sarokban ücsöröghettem.
Na, mindegy.
Az óriási erősítőkből üvöltött a zene. Az a szar diszkósított nyáladzás csordogált belőle, amit világéletemben utáltam.
Pár srác kiállt középre – már megszokta a szemem a sötétséget, így láttam őket – és valami vonaglást műveltek, és azt hittem, eldurran a fejük az egótól, mint a tűzijáték, de mégsem.
Ott álltam a szobában, ami bár hatalmas volt, most a sok csávótól kicsinek látszott, és azt ismételgettem magamban, hogy: a francba! A francba!
Már arra is gondoltam, hogy elmegyek. Közben egy pasi odajött hozzám és piát adott a kezembe. Majdnem eldobtam a díszes poharat, de végül mégis ittam belőle, ám fogalmam sem volt, mi az. Aztán rájöttem. Boros-pálinkás kóla. Szar egy lötty, de mindenki ezt döntötte magába.
Akadtak, akik már most jól bebaszva, akadozó nyelvvel dumáltak, de engem hidegen hagyott. Egyszer egy viszonylag kissrác a nyakamba könyökölt és súgni próbált valamit, de elég hamar ellöktem, ő meg beájult a szőnyegen. Kicsit féltem, hogy agyontapossa az a sok másik vendég, de inkább nem akartam lehajolni ebben a szoknyában.
- Hé, csajszi, üdv, asz’ittem, nem jössz már… - akadozott a hang, és Dorot ölelése, amit köszöntésnek szánt, elég érdekesre sikeredett. Elbotlott a beájult kiskrapekban, és a nyakamba borult. Úristen, azt hittem, elvágódom, olyan nehéz volt.
Vele több fiú is jött. Mindjárt gondoltam, hogy a legmagasabb, leghelyesebb, legbunkóbb lesz a Dorot pasija. Noha két értelmes gondolata nem volt, és a fejében belül jóformán olyan sötét lehetett, mint éjfélkor a rég nem használt faluszéli latrinában, Dorot ott helyben átmászott az én nyakamból az övébe.
- Hallod, Viki, ott az a srác…- a lány ujjával valamerre elfelé mutogatott, de nem sikerült belőnie az irányt. Már mindenből kettőt vagy hármat látott. Ettől aztán elkezdett káromkodni. A babarózsaszínre festett ajkakon olyan undorító szöveg csordult ki, amilyet a legmocskosabb szájú kocsis is elképedve hallgatott volna.
-…na, szóval az ott az’ondja, hogy jó bőr vagy… Nincs pasid ugye…? Akkor most van… Szereztem neke…. – a hang belefulladt a csajsziba. Tökrészeg volt, és a pasi már röhögött és várta, mikor zárkózhat be az anyuciék hálójába a kis riherongyával.
Bakker, itt elszakadt a cérna. Azonnal leléptem volna, ha többen nem kiabálnak fel, hogy jött még valaki.
Hát, egy velem egykorú srác. Csak olyan fura srác. Sápadt volt, bár a halvány, villogó fényben minden arc annak tűnt, és (ettől egyből szimpibb volt) fekete bőrcucc volt rajta. A haja szőke volt, tüsire vágva hordta.
Látszott a szemén, hogy nincs oda a buliért.
Valahogy kiszúrt, és nem ’tom, miért, odajött hozzám.
-Szia.- kiabálta a zenébe.
-Csá!- szóltam vissza.
- Mióta vagy itt?
- Egy félórája, de asszem, lelépek.
- Merre laksz?
- Itt, a Rosthy-ban, ötven méterre.
- Akkor veled megyek, ha nem gáz.
- Okés.
Kiaraszoltunk a tömegből. A poharamat letettem, pedig még tele volt, egyetlen kortyot ittam belőle.
A hangfalak előtt vágtunk át, és a rohadtul hangos zene szinte verte a dobhártyámat.
Végre az ajtóhoz értünk, és miután becsuktuk, tompán dübörögve, de lehalkult a zene. Egy sárga falú folyosóra jutottunk. Pont megindultam a bejárati ajtó felé, amikor Dorot bátyja jött velem szembe.
- Hát ti? – a szemében láttam, hogy megérti, miért akarunk elhúzni.
- Bocsi, lelépünk, mert… ez a buli nem az én világom.
- Ja, okés… A banda jól bebaszik, és holnap itt kel az összes barom, na ,jó, akkor csáó.
- Ja, köszi…csá.
A báty kitárta a bejárati ajtót, mi meg kirángattuk a belünket.
*
A Kalapos arcán valami nosztalgiaféle ült, ahogy a viasztestet bámulta.
A vékony, karcsú, inas test most ernyedten hevert az asztalon. Olyan volt, akár egy igazi hulla.
Kalapos még élénken emlékezett Joker halálára. Baleset. Laon nem látta, de Kalapos ott állt, Joker mellett.
Harcoltak. Nehéz volna megfogalmazni, és szavakba önteni, mi ellen. A kövér magában csak a Sötétségnek hívta. Csak a Sötétség volt az ellenség. Csak.
Szörnyű így visszagondolni rá. A Sötétség önálló és fertőző. Alakot ölt, ám nem mindenki láthatja. Nem mindenki érzi, milyen az, ha ragacsos, zöld trutymóval borított ujjai a nyakadra tapadnak, kínozva, fojtogatva uralkodni akarnak rajtad… És te ostobán hagyod, hisz’ nem látod.
A Sötétség alakja végtelen, de talán az az undormány, melyben akkor éjjel megjelent, illik hozzá a legjobban.
Zöld nyálka fedte, csupasz, síkos test, fémlemezekkel borítva… A fej kopasz, az apró acéllemezek befedik az egészet. Az arcot is. Csupán vérvörösen fénylő pontok a szemek. Mintha fortyogna bennül valami olvadt fém, sok ezer fokon.
Kalapos épp kilőtte mind a hat töltényét az öreg Smith&Wessonból, és kiáltott Jokernak, hogy lépjenek le. A srác egy pillanatra elfordult, és a Sötétség – kicsit hülyén hangzik, de… - egyszerűen… megölte. Simán. Átsüvített a testén, és ő… meghalt.
Kalapos átkozta magát, órákon át, és falhoz akarta csapni a fejét, de akkor arra gondolt, hogy Laon is ezt szeretné tenni. Megkereste a fiút. Joker holtteste mellett ült, és a bátyja Llama Comanche-jét a halántékához nyomva miatyánkot mormolt. Majdnem öngyilkos lett.
Kalapos idiótán érezte magát, két héttel később is, és fájt neki, hogy Jokert, nos, tulajdonképpen ő nyírta ki.
Nehezen bírt Laon szemébe nézni.
És eldöntötte, hogy enyhít a fiú érzésein. De… lehet, hogy az ötlet nem a legjobb. Talán az időre kellett volna bízni a probléma megoldását.
De mindenki a szívére hallgat a városban. És ott nincsenek ártatlan szívek. Ott akarat, haladás…és szenny és mocsok van csupán.
Kalapos a zöld üvegszemekbe bámult. Az arcra. Az merev volt, mint egy maszk.
Arra gondolt, hogy Joker sose nézett így.
Szinte élt az arca. A szája máshogy állt…A szemöldöke is.
Tovább szemlélte a viaszból készült vonásokat.
Hiányzott neki valami. Hamarosan az eszébe villant.
Jokernek magas homloka volt, melynek bal oldalán kábé háromcentis heg húzódott. Fehér heg, egy rosszul gyógyult seb emléke.
Az a második Joker homlokán nem volt meg.
*
Olyan ez az érzés, mintha valami húzna. Nagyon erősen.
A lelkemet… nem találom.
De mégis…!
Ott fénylik…mint egy csillag.
Egyre több fényesség szaggatja fel a burokszerű sötétséget, ami körülvesz.
Már látok…
Kupolás teremben lebegek… Füst vagyok… A lelkemet látom.
Közelít… Úristen ez…. Az asztalon fekvő test… Az enyém! Nem…
Nem lehet…
Ott hever egy steril fehér asztalon. Felöltöztetve.
Alakok mozognak a teremben. Egy szürke ballonkabát….Egy kövér férfi…. A Kalapos. A testemet nézi. Vagyis… Az az én testem? Az egy test?
Nem… Az az arc… Soha nem volt az enyém. A füst áramlik a levegőben… Követem a fénygömböt: a lelkemet. A Kalapos, vagy valaki irányítja… Bele a testbe.
A test fölé érek. Közben rájöttem, hogy miből van. Viaszból.
Nézem az arcot. Igen, túl tökéletes. Krémszínű, a heg, mely fehéren virított a homlokomon, nincs ott. Az orromat az, aki csinálta, jó szándékúan kisebbre formálta, mint amilyen volt…
És a szem… Üveg volt, tompán látszott benne a neoncsövek fénye… Valami hínárzöld színben csillogott.
A haj olyan üvegszálakból lehetett… A füst lejjebb ereszkedett, és látta, hogy a szőkének tűnő hajszálak tényleg üvegszálakból vannak.
Hirtelen rántás térített vissza a valóságba. Vagyis, inkább úgy mondom, hogy feleszméltem… Mert a valóságba már öt perce visszatértem. A Kalapos visszahívott.
Azért szakadt ki a lelkem a füstburokból.
Úristen, ezek életre akarnak… kelteni…
Ez durva.
A Kalapos hangja eljutott hozzám, és én szerényke anyagi valóm végre felfogta, hogy ősi szöveget kántál…
A fénygömb a Jokertest mellkasához kúszott, és belecsapódott. Robbanás. Hangok össze-visszasága.
És a füst süvöltve követte a gömböt… És sötét lett….
*
Ez durva.
A neoncső a szemembe világít. Lecsuktam a szemhéjam, de még így is szar.
Újra érzek…Érzem, ez a test olyan, mint egy bazi nagy munkásruha. Nehéz benne mozdulni…vagy mozgatni.
Hallok. A Kalapos hangja kissé sérti a fülem. De örülök neki…
Az ujjaim, akár egy vastag kesztyű ujjai, bénák és esetlenek. Mégis megpróbálok felülni, bár gyengének érzem magam.
A Kalapos a hátamat támasztja, mint valami nyolcéves kisgyereknek, aki betegen nem tud egyedül mozogni.
Furcsán égetik az ujjai a bőröm…Olyan hőség van az egész helységben…
- Úristen… - Végre kinyitom a szemem, és az átható hullaszag megcsapja az orrom. Pocsék, de bizarrul örülök neki, hogy ezt is érzem.A hangom rekedt, és éles. Szinte karcol. A halálom előtt teljesen átlagos volt, nem magas, nem mély…most meg egyszer fejhang, egyszer meg…talán ablaküveget is repeszt.
- - Próbáld utánozni a régi hangodat… - Kalapos elengedett és szembefordult velem. Hát, igen, ő semmit nem változott. Vagyis, még mindig azt a „jó öreg csöves barátom” benyomást keltette. Belül biztosan átalakult, legalább egy kicsit.
- Felemeltem a kezem. A viaszujjak tökéletesek voltak. Vagyis, volt rajtuk köröm, meg ujjpercek… Hátborzongató.
- A hajam a szemembe lógott. Igyekeztem nem gondolni rá, hogy ezek üvegszálak… Még a színe is az a hidrogénszőke maradt, amilyen az igazi. Persze a fekete belefestés, amit én műveltem a saját hajammal, az nem volt benne. Kalapos, vagy mit tudom én, ki, ugyanolyan hátközépig érőre is gyártotta.
- Megmozdítottam a lábam. Sikerült. A nyakam, bár kicsit elfeküdtem (úristen, ez milyen baromság volt, nem feküdhettem el!), szóval, hogy úgy mondjam, működött mindenem.
- Ám a kezdeti öröm hamar elfoszlott.
- A saját hangomat utánozva (idiótának tűnik ez így leírva) rákérdeztem:
- - Mi a francért hoztatok vissza? – Szarka akkor jelent meg, és nem akartam az összes szart a Kalaposra kenni.
- De Szarka egy vállrándítással elintézte, és leült egy rozoga tonettszékre, majd a Kalaposra nézett. Az meg rá. Hát, kínos volt.
- - Figyelj… - óvatosan kezdte a kövér fazon, és tétován nézett rám. – Az öcséd depressziós lett…
- - Jó, de… Ha a halottakat minden szóra visszahívnák, csak mert annyira hiányoznak, akkor vége-hossza nem lenne a viaszbábukban lakó figuráknak… Bakker, ezt te is tudod.
- - Még nem fejeztem be. Kellesz nekünk. Érted? Ezt a trutymót…
A kezével kalimpált, és közben a megfelelő szavakat kereste.
- Nem tudjuk feltakarítani nélküled. – a hangja feszült volt, s én igazán nem cukkolok senkit, csak akkor, ha humoránál van, így befogtam.
- Utána… visszaküldünk.
- Kicsit gáz, hogy megmondtad, ez a vakációm nem tart sokáig. – nem lehet lakatot tenni a képemre, és bosszatott, hogy ilyen szívtelenül elintéznének, ha engedném. - Tudod, nem akarok visszamenni. Olyan szép volt az a tizenhét év! Én nem akartam meghalni. Én élni akarok! Persze, ez így nem ugyanaz…viasztest meg minden, de hát ez van. Biztosan hiányzom valakinek!
Ledöbbenve nézett rám.
Komolyan azt gondolta, hogy a kezembe ad egy ilyen lehetőséget, én meg csak úgy visszaadom? Hát nem!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
