†Ò†Ezüstváros†Ò†
A poharak összekoccantak a mosogatóban. Átlátszó üvegükön zöld neonlámpa fénye csillant, s hirtelen szépnek láttam őket. Törékeny gyönyörűségnek tűntek nekem, ám csupán egy-két pillanatig. Utána rá kellett jönnöm, hogy a ragyogás visszaverődik róluk, s nem ők árasztják; titkos üzenetnek vélt, lágy arany cseppjei, melyek olyanok voltak bennük, mint az agyban lehetnek a gondolatok – azok meg valójában zavaros sörcseppek, s az egész nem több mint egy rakás mocskos üvegpohár.
Lepillantottam a fekete, műanyag borítású pultra. Csalódott voltam iménti felfedezésemtől, és úgy egyébként is. És fáradt. És…
Istenem, olyan sok minden bántott, de itt kevés a hely felsorolni.
A cipőmmel a bárszék lábán doboltam, bámultam Moe-t, ahogy egy negyvenes pasinak sört csapol. A férfi megdöbbentően új öltönyben feszített, és a bárban sokan megbámulták. Szürke zakó, fehér hajszálcsíkokkal és fekete, élére vasalt nadrág. Hozzá kockaorrú, igazi bőr cipő. A városban senki se hordott ilyen ruhát.
Nyakkendője valami vöröses-narancssárgás-piros színű volt, állandóan igazgatta. Minden kétpercben lesimította, vagy épp összecsipkedte a szélét.
Nyugtalanul nézett körbe. Idegesen járt szürkéskék pillantása, hol Moe-ra, hol másra villant. Keze, s ezt véletlenül láttam meg, remegett, mikor a pohárért nyúlt. A sör sehol se jó a városban, itt meg különösen szar. Belekortyolt, és azonnal visszaköpte.
Az aranysárga lé beborította a fekete pultot: szétfröccsent, és ezerfelé csöpögött. Moe bosszús arccal előszedett egy szürke rongyot, és odadobta a sörtócsára. Az undorító toccsanással landolt, még több lét spriccelve szét.
Egy csepp a füzetemen csillogott, kék pacává áztatva egy szót. A férfi hirtelen rám nézett. Én is őrá.
Jellegtelen arca volt. Egyenes, átlagos orr. Átlagos szemek. Átlagos arcberendezés. Talán magas homloka miatt lehetett megjegyezni, ha egyáltalán érdemes volt ez a kiöltözött idegen arra, hogy megjegyezzem.
Levegőért kapott, és idegesen megszólalt:
-Elnézést, kisasszony… - görcsös hanghordozás, erőltetett kis nevetés. Rándulás a szája bal oldalán, szikra a szemekben. Ijedt, rémült, apró szikra.
-Semmi baj. Szar az a sör, sose látott igazi malátát. – rámosolyogtam, és bekattintottam a toll hegyét, hogy folytassam az irományomat. Csend ülepedett le közénk. Semmitmondó, de mégis taszító csend, mely oly könnyen falat emel két idegen közé.
A toll sercegett a füzetlapon, koppant egy-egy pontnál.
Egy történetet írtam. Vagyis, én magamban annak neveztem, bár egy irodalomtanár talán szemétnek vélné. Egy emberről szól. Nem férfi, s nem nő, csak ember. Látja, milyen a világosság, s milyen a Nap ragyogása, s tudja, hogy a nappali fény undorítóan sárga árnyalata eltakarja az igazi valóságot. A világ, a Föld, az Élet – sötétségben lehullik az álca, ott és akkor minden olyan, amilyen igazából. Ha gyilkos vagy, akkor éjjel gyilkos leszel, nappal meg akár bárki más. Ha titkaidat őrzöd, a leülepedett fekete éj vigyáz – a Nap fényt derít mindenre.
Az ember érti, de fél – s szenved. Mesékkel csillapítja az ősi félelmet, s elfeledi, milyen árnyakat látni a félhomályban, milyen arcokat vélni a szoba néma, sötét sarkába. Elfeledi, hogy a halál nem más, csak megvilágosodás a sötétség ottlététről… Csak egy újabb álom.
Pohár koccant, s összerezzentem. Elfelejtettem, hogy Moe bárjában, a Levendulában ülök, a kopott bárszéken.
Köhintés, és pohárkoccanás megint.
Arra kaptam a fejem, s a furcsa férfit bámultam. Ivott Moe pocsék söréből, igazgatta a nyakkendője szélét, zsebkendőt keresett, és újra ivott. Remegett a keze.
Észrevette, hogy nézem. Lassan elvándorolt a tekintetem, a bár másik oldalára, de egy idő után ismét tollat fogtam, és írtam.
Jöttek a szavak. Hirtelen, gondolkodnom sem kellett. Mint egy folyó, amely kiönt a papírra.
Köhögés zavart fel újra, és idegesen kibukó szavak. Az idegen kérdezett valamit Moe-tól. Hadonászva beszélt, és remegett a keze.
Moe intett, hogy egy pillanat, ki kell szolgálnia a vendégeket. Teli poharakat vitt, és üreseket hozott, aztán bevágta őket a mosogatóba. Válaszolt valamit a pasinak, de a csörömpöléstől nem hallottam. Végül úgy éreztem, mára elhagyott az ihlet, s becsuktam a füzetet, majd visszatettem a táskámba.
Üresen néztem a pult mögötti falra ragasztott plakátokat, szórólapokat. Színes, csicsás betűk és rámenős reklámfeliratok – ostobaság mind, és mindig eszembe jut tőlük, hogy mindenre pénz kell.
Kinyílt az ajtó, s a hideg szél betódult a fülledt melegbe, magával hozta a folyó erős halszagát, az olcsó cigarettáét, az izzadtságszagot – egyszóval az Ezüstváros illatát.
Fáradt péntek éjjel volt, egy-két autó húzott el az országúton.
Leugrottam a bárszékről. Nem tudom, mit is éreztem. Kicsit álmos voltam, letört, s nyugtalan. Haza akartam menni.
A kiöltözött férfi is leszállt a székéről. Már intettem Moe-nak, s hátat fordítottam a bárpultnak, az ajtóban álltam, mikor meghallottam a bőrcipők dobogását.
Gyorsabban dobbant a szívem. Kiléptem a Levendulából, s az országútnál körülnéztem.
Odaállt mellém. Közel. Tolakodóan közel. Önkéntelenül arrébb mentem. Épp jött két autó, s várnom kellett, de egyre hangosabban hallottam a lélegzését. Ideges lettem.
Végre át tudtam menni az úttesten, s gyorsan befordultam az utcába. Mentem, s nem figyeltem semmire, azonban újra bőrcipők koppantak az aszfalton, s zakó suhogott. Idegesen belekapaszkodtam a válltáska pántjába, s az ujjaim kifehéredtek, ahogy szorítottam.
Ő pedig jött. Mögöttem, nem messze.
Hirtelen bekanyarodtam egy kis sikátorba. A falnak támaszkodtam, s vártam, hogy mikor megy el mellettem. Nem ment. A bőrcipők megálltak.
A levegő lehűlt. Én mégis izzadtam.
Lélegzete vettem… Kifújtam a levegőt, hosszan, és próbáltam megnyugodni.
Lassan félni kezdtem.
Reméltem, hogy lelécelt, s csak ostobaság az egész.
A nyakamban lógó keresztet birizgáltam. Istenem, félek, itt, ahol az életemet élem! Ahol naponta járok…
Végre rászántam magam, hogy elinduljak.
Ráléptem az utca aszfaltjára. Körülnéztem. Senki.
Olyan erővel szakadt rám a megkönnyebbülés, szinte nevetséges volt.
Beszívtam az Ezüstváros szennyes levegőjét, s elindultam. A sportcipők műanyag talpa halkan kopogott, de csak az. Egyébként csend volt. Az utcai lámpák narancssárga fénye szétfolyt az úton, s a külvárosi folyóparton már nyugodtan sétáltam. A szívem lassan, a megszokott ritmusban vert.
A vizet néztem. Szürkéskék hullámok haladtak lustán, a Hold visszatükröződött bennük, s a szeméthalmok kis tutajként egyensúlyoztak a habokon.
Kikötődött a cipőfűzőm. Gyorsan lehajoltam, hogy megkössem.
Csúszott a fűző, s sokáig szerencsétlenkedtem vele, de végül meghúztam a csomót.
A kezem remegett. És én felfogtam, hogy újra félek.
Félek. Nagyon… félek.
A sötétben lehullik az álca mindenről. Ha gyilkos vagy, akkor gyilkos leszel, míg nappal olyan, mint bárki más…
Az utcai lámpa lekapcsolt.
Az összes lámpa lekapcsolt. Sötét lett.
Már nem csupán a kezem, hanem mindenem remegett.
Félelem… Ez rettegés.
Körülnéztem. A Hold mintha gúnyosan nézett volna le rám, és én úgy éreztem, lebénulok… elájulok.
Térdeltem, ahogy bekötöttem a cipőmet, de most felálltam.
Bőrcipő koppant mögöttem… Egy kéz ragadta meg a vállamat, s előrelökött, a sárba. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
